Az öntözés kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1968)
Az egyes kultúrák öntözése - I. Szántóföldi növények öntözéses termesztése
A rizs élettani jellemzése A gyakorlati termesztés szempontjából alapvető azoknak a biológiai sajátosságoknak és élettani folyamatoknak az ismerete, melyek a rizs csírázására vonatkoznak. Hazai tapasztalatok is igazolják, hogy a nagy rizstermések elsődleges feltétele a megfelelő növény- egyedszám biztosítása. A rizs csírázását leginkább a következő tényezők befolyásolják: a csírázási közeg pH értéke, ozmózisos nyomás értéke, sótoxicitása, oxigéntartalma, mikroflórája és hőmérséklete. A különböző agrotechnikai beavatkozás — amelynek célja kedvező magágy készítése — tulajdonképpen e tényezők kedvező befolyásolására irányul. A csírázási folyamatok három különböző szakaszában — a fizikai, biokémiai és fiziológiai szakaszokban — a rizs biológiai igénye az említett tényezők mennyiségi értékeivel szemben nem teljesen azonos, megközelítően azonban az alábbiakat mondhatjuk. A csírázási közeg pH értéke legkedvezőbb, ha 5 körül van, határértékei azonban 3,5 és 8 pH. A rizsgyökerek szívóerejének felső határai 14—22 atm. között helyezkednek el. A rizsnövény fontos biológiai tulajdonsága jó sótűrőképessége. Ebből a szempontból a mértékadó életszakasz a csírázás. Az egyes fajták csírázáskori sótűrőképessége között lényeges különbségek vannak. Kísérleteinkben vizsgált 7 rizsfajta közül legnagyobb sótűrőképességűnek bizonyultak a Dunghan Shali és az Uz-Rosz fajták, legkevésbé sótűrő- nek pedig a Precoce Allorio. A különböző sók fiziológiai toxicitása is eltérő. Azonos mg- egyenértékre vonatkoztatva legkevésbé mérgező a Na2S04, amelyből az 1 %-os mennyiségnél a csírázás ha nem is tökéletesen, de gyakorlatilag még elfogadhatóan lefolyik. A Na2C03 vagy a NaHCOg sókra az egyes fajták némileg eltérően reagálnak, 0,25— 0,5 %-os értékhatárok között azonban gyakorlatilag már minden fajta csírázása meg nem engedhetően visszaesik. A felületi vetés vizsgálataink szerint — a sós és szikes talajokon — a csírázási közeg, pH, ozmózisos nyomás és sótoxicitás értékeit kedvező irányban módosítja, és ezért előnyösebb. A sótűrőképesség a vegetáció előrehaladtával fokozódik, ezért a nagyobb sótartalmú talajokon palántázással kedvezőbb eredményeket kaphatunk, mintha ugyanott helyben vetünk. A rizs forralás után lehűlt — gyakorlatilag tehát teljesen 02-mentes — vízben is csírázásnak indul és hosszú koleoptilt fejleszt, hajtásrügyet azonban nem. A rizs csírázásához is képes az oldott oxigént hasznosítani. Ez azonban nem jelenti, hogy a rizs csírázásának optimális közege a víz. A talajnedvességgel szemben támasztott igénye csírázáskor alig több, mint a búzáé. Ezt mutatják a Dunghan Shali fajtával végzett kísérleteink eredményei is, amelyeket a 65. táblázatban tüntetünk fel. Mint a táblázat adataiból látható, a talajfelszínre vetett csírázóképes magvaknak kb. fele a 15 cm-es vízréteg alatt elpusztul. A vízréteg nélküli talajtakarás, még 5 cm-nél sem okoz jelentősebb magpusztulást. A csírázó magvak a 2 cm talajréteg és 5 cm vastag vízréteg együttes takarása alatt már 2/3 részben elpusztulnak. A csírapusztulás alapvető okát ilyen körülmények között az oxigénhiányban kell keresni. A rizs csírázását hátrányosan befolyásolhatja a csírázási közeg, elsősorban a talaj mikroflórája. Igen káros a különböző kénbaktériumok jelenléte. A csírázás minimális hőmérséklete 13 C°, optimuma 22—25 C°. Igen sajátos a rizscsírázás nagyfokú érzékenysége a hőmérséklet ingadozásaival szemben. Különösen ha a csírázásnak indult magvak hosszabb ideig 65. táblázat. Csírázó rizsmagvak pusztulása a csírázóképes magvak %-ában Vízréteg, cm Magtakaró talajréteg, cm 0 2 5 Vízréteg nélkül 0 0 0 5 16 63 96 15 30 67 98 25 55 79 100 192
