Árvízvédelmi gátak építése és fenntartása (OVH, 1987)
1. A magyarországi árvízvédelmi létesítmények
1.1. Az árvízvédelmi művek fejlődésének története Hazánkban az 1840-es évek közepétől az 1930-as évek végéig épültek ki azok az árvízvédelmi művek, amelyek ma az ország árvízvédelmi rendszerét alkotják. Az 1930-as évek utáni ármentesítési munkálatok fő célkitűzése a már meglevő ármentesített területek védelmi biztonságának növelése volt és még ma is az, bár még ebben az időszakban is sor került újabb, kisebb területek ármentesítésére. Részletesebben vizsgálva az árvízvédelmi művek fejlődésének történetét, a védelmi biztonság fejlődését, a magyaroszági árvízvédelmi művek kiépítésében négy, viszonylag jól elkülöníthető korszakot különböztethetünk meg, melyek elég jól jellemzik a védelmi rendszer védő- képességét is. Az első korszak, az ármentesítés kezdeti időszaka 1846-ig, Széchenyi fellépéséig tart. Ebben az időszakban a középkori előzményeket nem számítva — 1820 és 1825 között Paks és Báta között, a Duna mentén épül az első összefüggő gátszakasz. Az időszak végére kimutathatóan a Duna völgyében 464 km, a Tisza völgyében pedig 328 km hosszban épültek árvízvédelmi gátak, amelyek mintegy 345 000 hektár terület kezdetleges ármentesítését biztosították. Az ármentesítés második korszaka, az összefüggő árvízvédelmi gátak építésének időszaka a sorozatos árvizek, de különösen az 1845. évi tiszai árvíz hatására megindított Tisza-völgyi ármentesítési munkálatok kezdetétől, 1846-tól az újabb nagy és pusztító árvizeket hozó időszak elejéig, 1876-ig tartott. Ebben az időszakban az ország gátjainak hossza kereken 3300 km-re nőtt és ezzel mintegy 2 millió hektár területet mentesítettek a közepes árvizektől. Az 1876-ig végrehajtott ármentesítési munkálatok eredményeként javult ugyan az ország árvízvédelmi biztonsága, de 1876 és 1899 között több olyan pusztító árvíz volt a Dunán és a Tiszán, melyek ismételt gátszakadásokat és súlyos károkat okoztak. Ezek az árvizek tehát az addig végzett ármentesítési munkálatok felülvizsgálatát és a már kiépült árvízvédelmi művek jelentős továbbfejlesztését tették szükségessé. Az árvízkatasztrófák oka a bekövetkezett gátszakadások túlnyomó többségénél a töltések elégtelen magassága volt, ami részben a hiányos hidrológiai adatoknak, részben az árvízi meder méretei meghatározására szolgáló módszerek bizonytalanságának, részben pedig az anyagi eszközök hiányának tudható be. Emellett jelentős volt azoknak az eseteknek a száma is, melyek a gyenge keresztmetszet és a kedvezőtlen altalajviszonyok miatt következtek be. Az okok egy további tényezője a töltésekbe épített földanyag rossz minősége és az építési technológia hiányossága volt. Ezen árvízi tapasztalatok alapján az egyes folyók védvonalaira ún. szabvány szelvényeket állapítottak meg és így egységesítették a töltések keresztmetszetét. Ez az időszak, tehát a szabványszelvények alkalmazásának időszaka a hazai ármentesités harmadik korszaka, ami 1876-1970-ig tartott. Ez alatt az idő alatt a gátak hosszát kereken 4000 km-re növelték és ezzel 2,3 millió hektár területet ármentesítettek a közepesnél nagyobb (60—80 évenként egyszer előforduló) árvizek ellen. A töltések szabvány szelvényei egyszerű, vagy összetett trapézszelvények voltak. A rézsűk lehettek megtörtek vagy különböző méretű padkával megbontottak. A vízfelőli rézsű hajlása általában 1: 3, a mentett oldali pedig 1: 2 volt. A töltések magasságát meghatározó mértékadó árvizet az előfordult legnagyobb árvíz figyelembevételével állapították meg. A töltések korona szélessége 4,0—6,0. m, a magassági biztonság 1,0—1,5 m volt. A trapézszelvény mentett oldali rézsűjét — a 2,5—3,0 m-nél magasabb töltések esetében — 4,0 m széles padkával építették ki, mégpedig a dunamenti töltéseknél a mértékadó árvízszint alatt 1,0 m-rel, majd lejjebb minden további m-nél egy-egy újabb 4,0 m-es padkával, a tiszamenti töltéseknél pedig a mértékadó árvíz szintjében, aztán alatta minden 2,0 m-nél egy-egy ugyancsak 4,0 m széles padkával (i. ábra). 10
