Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon (OVH, Budapest, 1978)

A) Árvízvédelem - II. Magyarország árvízvédelmi rendszere

emberáldozatokat követelő árvízkatasztrófák érlelték meg a múlt század derekán a területileg érdekeltebb Tisza völgyében, majd a század utolsó harmadában a Duna völgyében.

Az 1816-os tisza-völgyi árvíz után a 20-as évek elején elkészült a Körös—Berettyóvidék, s a Tisza Tokaj alatti szakaszának felvétele, a 40-es évek második felére az egész Tisza-mentét, az 50-es évek közepére a Körösök és a Berettyó vidékét magában foglaló, inkább mederrendezési, mint ármentesítési terv. A terv kivitelére a Tisza-völgyi érdekeltségekből a 40-es évek közepén megalakult a Tisza-völgyi Társulat, mely a feladatok elvégzésére a Tisza völgyére eső területeket 8 nagyobb egységre osztotta, melyek keretében a munkák már a 40-es években megindultak, az ármentesítő és vízszabályozó társulatok, megyék, folyószakaszok vagy vízrajzi határok közötti alakulásával és működésével.

Meg kell itt említenünk, hogy jóllehet a Duna völgyében a folyók szabályozása és az ármentesítési munkák korábban indultak meg, mint a Tisza völgyében, átfogó folyószabályozási és ármentesítési terv nem készült. Ez részben a mederviszonyokkal, részben az ármentesíthető területek nagyságával és földrajzi elhelyezkedésével, illetőleg szétszórtságával magyarázható.

A társulatok működésük kezdeti időszakában, amikor az alacsony árvízszintek azt még lehetővé tették — néhány kivételtől eltekintve — a könnyebben egyeztethető érdekek miatt is kisebb, lehetőleg „egy” folyó mentén védhető öblözetekr.e alakultak. A mederrendezésekkel és töltésépítésekkel növekvő vízhozamok, vízszintek mellett egy-egy nagyobb árvíznek a kisebb öblözetek közötti magasparton átömlő, vagy a felsőbb öblöze- teket védő gátak szakadásának vize azonban nemcsak egy, de az öblözetek egész sorát öntötték el, vagy pedig mivel ártereink túlnyomó része mellékvízfolyásokkal is érdekelve van, az ezekből származó külvizek öntötték el. Nagyobb árvizek után a kisebb öblözetekre alakult társulatok egyesültek, illetőleg a kormányzat egyesítette azokat, lehetőleg vízrajzi határok között. Egy-egy területen vagy folyó mentén megindult munka rendszeressé és eredményessé akkor vált, amikor a tervezés az öblözetet veszélyeztető ösz- szes vízfolyásokkal számolt.

A töltéseket az ármentesítések kezdeti időszakában a mederszélt kísérő parti zátonyokra építették. Magasságukkal általában a terephajlást követték. A XIX. század első felében a már részletesebb magassági és víz- szintadatokat is tartalmazó felvételekre alapozott tervek után az NV-hez igazodó 80—90 cm-es magassági biztonsággal, 2,84—3,80 m széles koronával, víz felől 1 : 1,5, mentett oldalon 1 : 1-es rézsűkkel épített töltések is készültek. Az árvízszintek emelkedésével növelték magasságukat, szélesítették koronájukat, a rézsűk hajlása csökkent, a 2,5—3,0 m-nél magasabb töltések szelvényét mentett oldalon NV-szint alá 1—2 m-ig felnyúló 3—4 m-es koronájú padkával erősítették. A századfordulóra olyan szabványszelvényeket alakítottak ki, melyeknél a magassági biztonság 1,0—1,5 m- re, a koronaszélesség 4—6 m-re emelkedett, a rézsűk hajlása víz felől 1 : 3, mentett oldalon 1 : 2-es hajlásúra csökkent, a padka az árvízszintig emelkedett, magasabb töltéseknél az alatt 2—2,5 m-re újabb második, esetleg harmadik padka is épült. Ezekkel a szabványtöltésekkel fejlesztették a véd61