Árvízvédelem, folyó- és tószabályozás, víziutak Magyarországon (OVH, Budapest, 1978)
B) Folyószabályozás - II. A magyarországi folyók szabályozása
A XIX. század végén végrehajtott középvízszabályozási és a XX. század elején végzett kisvízszabályozási munkák hatására kialakult főmederben javultak ugyan a lefolyási és hajózási viszonyok, de a mederemelkedés geológiai folyamatát a szabályozások sem tudták megállítani, további kotrásra volt szükség az újabb szabályozási módszerek egyidejű keresése mellett. Az 1958. évi magyar—csehszlovák Közös Műszaki Bizottság (KMB) ülésén született meg a Duna Rajka—Gönyű közötti határszakaszára vonatkozóan az „egységes főmeder” kialakítását célzó munkák gondolata a kutatási eredmények és tapasztalatok összefoglalása alapján. A KMB 1963. júniusában állapította meg az egységes főmeder kialakításának irányelveit. A Gönyű—Dunaradvány (1790—1747 fkm) közötti Duna-szakasz középvízi szabályozását még a Felső-duna középvízi szabályozás keretében végezték el. Ennek során a bal parton elkészült a kolozsnémai partvédezet, Gönyű alatt az Erebe-szigetet lezáró párhuzammű és elzárás, az ácslovadi partvédezet, a Monostor-szigeti és a neszmélyi elzárás. A későbbi években Dunaradványnál, Dunamócsnál, majd Tátnál építettek elzárásokat. A Dunaradvány—Ipoly-torok (1747—1708 fkm) közötti Duna-szaka- szon csak helyi partbiztosításokat építettek. Ezen a szakaszon nagyobb mederelfajulások nem fordultak elő. A hajózást is csak egy jelentősebb akadály, a Garamkövesdi-gázló nehezítette. A gázló szabályozása az 1940—43- as években kettő db jobb parti sarkantyú megépítésével fejeződött be. Az Ipoly-torok és a Szentendre-szigeti elágazás közötti szakaszon (1708—1692 fkm) a szabályozás után a hajózásnál különösebb nehézség nem merült fel. A 3 m-es kisvízi mélység általában biztosított. A Szentendre-szigeti elágazástól Budapestig terjedő szakaszon (1692— 1647 fkm) apadó vízállások idején hordaléklerakódás keletkezik. A lerakodó hordalék ellenállóképessége nagyobb, mint a partoké, ezért a folyó szélességében fejlődik. Az így fejlődő szakaszon zátonyok keletkeznek, melyek zavarják a hajózást. A 30-as években megépítették a Verőce-szigeti és a Buki-sziget alatti ágelzárásokat és keresztágakkal a parthoz kötötték a Váccal szemben levő Révész-szigetet. Párhuzamműveket építettek a Szentendrei-sziget alsó végénél a Megyeri csárda előtt. Mindezek a munkálatok azonban nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy a hordaléklerakódást és a zátonyképződést megszüntessék. Ezért a Váci Duna-ág végleges rendezésére 1949-ben általános szabályozási terv készült. Elsőnek a Váci-gázló rendezésére került sor: párhuzamműveket és sarkantyúkat építettek, továbbá kotrást végeztek. Hasonló módszerekkel folyamatosan végezték a többi gázló rendezését Szódnál és Gödnél is. Ennek során 1958-ig megépült négy vezetőmű, kettő keresztgát, 9 sarkantyú és három mellékág elzárás. A Budapest—Paks közötti Duna-szakasz (1647—1533 fkm) a jeges árvizek kártétele elleni védekezés miatt szorult szabályozásra. A töltések vonalozása a jeges árvizek szempontjából ma sem megfelelő. Az árvízi meder több helyen 1 km-nél is keskenyebbre szűkül össze, ahol jégtorlasz ke347
