Alkalmazott hidrobiológia (MAVÍZ, Budapest, 2007)

19. A jövő alkalmazott hidrobiológiai kihívásai

A JÖVŐ ALKALMAZOTT HIDROBIOLÓGIÁI KIHÍVÁSAI

599

■ A VKI szerint a víztesteket legalább jó állapotba kell hozni, illetve ha azok állapota közel zavartalan, ebben azokat meg kell őrizni. Az erősen módosított víztestek esetében a jó potenciál elérése a cél. Azt is kimondja a VKI, hogy a jó állapotú víztesteknek mindenféle emberi használatra alkalmasnak kell lenniük. A két törekvés egyedi esetekben ütheti egymást.

■ A víztestek határának kiterjedését nem határozza meg egyértelműen a VKI. A keresztszelvény mentén hol ér véget a folyó, és hol kezdődik a szárazföld? Tavak esetében a parti zóna a tó része-e? E kérdések megválaszolhatók konszenzusos alapon, de amíg ez nincs eldöntve, a rendszer definiálatlan.

■ A valóságban nehezen oldható az meg, hogy a típusokon belüli természetes változékonyság kisebb legyen, mint az emberi hatásokra bekövetkező változékonyság. Ez a minősítést nehezíti (teszi lehetetlenné?).

■ A hidrobiológiái folyamatokra a hiszterézis jelleg jellemző, vagyis a hatás megszűnését csak késéssel (rendszertől függően akár többéves késéssel is!) követi az adekvát válasz. Erről a hiszterézis jellegről a VKI nem vesz tudomást.

■ A másik, sokkal inkább figyelmet érdemlő, probléma abból adódik, hogy az ökológiai rendszerek működésére a nagyfokú bizonytalanság és a véletlen folyamatok meghatározó szerepe jellemző (Istvánovics és Somlyódy 2000, vö - „Ökológiai alapok" fejezet). A sztochasztikus folyamatok kezelésére a VKI nem alkalmas.

■ A diverzitás, fajgazdagság és a közösségek mozaikossága kapcsán felmerülő kérdéseket gyakran megkerülik az EU anyagok, hangsúlyozván, hogy (természetes) átlagoláson alapuló „megbízható" eljárásokra van szükség. Általában az „átlagolás" a varázsszó. Az a baj ezzel a varázsszóval, hogy bizonyos adatsorok, bármekkora skálán átlagoljuk is őket, ugyanolyan kaotikusak maradnak. így születtek a fraktálok és a káosz-elmélet (BME VKKT 2004).

■ A zavarás általában az ökoszisztémák integritásának fenntartásáért felelős tényező, amely meghajtója a biológiai sokféleségnek. A diszturbancia hiánya elnyomja a diverzitást, ez például az erősen szabályozott folyókra jellemző. A zavarást tehát nem lehet önmagában és eredendően károsnak tekinteni (mint ahogyan a diverzitás csökkenése sem minden esetben káros folyamat). A vízi ökoszisztémák működése sokkal bonyolultabb, és sokkal egyedibb annál, semmint sémák ráhúzhatok lennének.

Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell - mint ahogyan azt B. Moss is teszi - hogy a VKI bevezetése óriási lehetőségeket rejt magában az elméleti és az alkalmazott vízi ökológia fejlődése területén. Vízi környezetünk ökológiai szemlélete hivatalos formában most került először az őt megillető helyre. A VKI hibáit tehát szakmai alapokon fel kell oldanunk, és megoldást kell találnunk a ma még meglevő problémákra az alkalmazás terén. Erre a VKI rugalmas, keretirányelv szemlélete módot ad.