Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
3. Csepregi András: A karsztvíztermelés hatása a Dunántúli-középhegység vízháztartására
Ugyanakkor a vízmű- és egyéb kutak összes vízkivétele is jelentősen, az 1990-t megelőző időszak 50-60%-ára csökkent, ami szintén segíti a tároló nyomásemelkedését. Az elindult visszatöltődés eredményeképp a Hévízi-tó hozama mintegy 30-40%-kal emelkedett, jelentősen növekedett a tapolcai források hozama. Elapadásuk után több mint 30 évvel, a 2000-es évek elején megindultak a tatai Fényes források is. A visszatöltődés menetével, a várhatóan újrainduló további források kérdésével később foglalkozunk. A csökkenő vízkivételek és a lassan növekvő forráshozamok mellett a teljes vízkivétel összességében tovább csökkent, és a beérkező adatok alapján 2005-ben már csak 220 mVperc körül volt. Ez az adat elmaradhat azonban a tényleges vízemelés értékétől, mert:- Napjainkra a tárolót csapoló vízkivételeket jelentős részben egyedi kutak alkotják, ahol a víztermelést érintő nem túl gyakori ellenőrzések mellett, jobban érvényesülhet az az üzemeltetői érdek, hogy a bejelentett vízkivétel a mérési bizonytalanságok mellett alulról közelítse a tényleges értéket.- Karsztterületeken kevésbé jellemző, így az országos átlagnál kisebb mértékben, de itt is lehetnek engedély nélkül fúrt és működő kutak, amelyek létesítéséről, víztermeléséről semmilyen adat nem áll rendelkezésre.- Forrásvízművek esetén sok esetben nincs adat a vízellátásra hasznosított vízmennyiségen kívül, a szabadon túlfolyó hozamok alakulásáról.- A visszatöltődés előrehaladásával egyre több az olyan mélyfekvésű, egykori forrásterület körzetében létesült használaton kívüli, esetleg észle- lőkút, amelyik pozitívvá válik. Ha a tulajdonos, vagy üzemeltető nem gondoskodik a kút felcsövezéséről, elzárásáról, a kút szabadon túlfolyik, hozamát nem ismerjük.- Bár a forrásmérések néhány jelentősebb forrásnál (Tapolca, Öskü) az 1980-as évek elején újra indultak, jóval nagyobb számban vannak nem mért források. Jelenleg nem megoldott még a tatai Fényes-források rendszeres mérése sem, nem ismerjük a Tapolcai-medencében fakadó egyéb források hozamát (Malom-tó és Királykúti forrásokon kívül). A forráshozamok hidraulikai modell vizsgálatokkal elfogadható hibával számíthatók, a víztermelési adatok esetleges hibái, hiányosságai azonban máshonnan nem pótolhatók, ami a mo- dellvizsgálatok eredményeinek megbízhatóságát csökkenti. 3.5. A főkarszt és az érintkező vízadók közötti vízcsere A tároló vízmérlegét meghatározó harmadik elem a víztartó peremein oldalirányban a határoló víztartó képződmények, vertikálisan pedig a fedő és fekü rétegek, vagy a felszíni vizek, ill. ezek között kialakuló vízcsere. Az eddig tárgyalt vízmérlegelemek közül a vízkivételek és forráshozamok közvetlenül mérhetők. A felszíni beszivárgás a meteorológiai mérési adatokból, mint a csapadék és hőmérséklet alapján számítható. A peremi vízcserét egyrészt a víztartó, másrészt a határoló kőzettest szivárgási hidraulikai tulajdonságai és nyomásállapota határozza meg. A vízcsere ezekből a paraméterekből számítható. A mélyföldtani és nagyszerkezeti ismeretek alapján a főkarsztvíztárolót horizontálisan vízzáró, főként metamorf képződmények határolják, ezért a tároló határán az oldalirányú peremi vízcsere gyakorlatilag elhanyagolható. A karsztvíztároló feküjét túlsúlyban metamorf, ill. permi homokkő rétegek alkotják, így a fekü felőli mélységi vizek feláramlása sem valószínűsíthető. Hidraulikus kapcsolat és készletcsere valószínűsíthető azokon a medence területeken, ahol az alaphegységet alkotó főkarsztvíztárolót fiatalabb víztartó rétegek fedik, pl. a Keszthelyihegység környezetében húzódó felsőpannon rétegeknél, a Bakony DNy-i, és a Vértes DK-i előterében. Az átszivárgás iránya és mértéke a karsztvíztároló és a fedőréteg vízszintjétől, részben a félig áteresztő rétegek vertikális szivárgási tényezőjének, vastagságának, valamint az átszi- várgási felületnek a függvénye. A főkarsztvíztárolót csapolják a vele hidraulikai kapcsolatban lévő felszíni vizek is, de a vízcsere iránya a karszt nyomásszintjének függvényében változhat. Vannak olyan területek is, ahol a főkarsztvíztárolóval kölcsönhatásban lévő felszíni vizek megcsapolása a tároló nyomásszintjeinek süllyedésével fokozatosan megszűnt, majd a felszíni vizek felől a karsztos tárolóba irányuló rátáp- lálás alakult ki. A főkarsztvíztárolóval hidraulikai kapcsolatban lévő patakok a középhegység DNy-i részén találhatók: a Veszprémi-Séd, a Gaja-patak és az Eger-víz. Balatonakalinál és a Keszthelyi-hegység D-i előterében Vonyarcvashegynél a Balaton is megcsapolója a karsztvíztárolónak. Meghatározó szerepe van a Dunának is, mert a folyó esztergomi és budapesti szakaszán a főkarsztvíztároló erózióbázisát alkotja. 89
