Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
3. Csepregi András: A karsztvíztermelés hatása a Dunántúli-középhegység vízháztartására
mért adatsorral rendelkező karsztvízszint-észle- lőkutak szimulációja alapján vettük fel. A módszerünk előnye, hogy a hagyományos módszerekkel kapott évi értékek helyett havi, vagy akár napi párolgás-beszivárgás értékek is meghatározhatók. Havi részletességű beszivárgás számítással természetes vízjárású észlelőkutak karsztvízszint idősora is szimulálható. A beszivárgás intenzitásának számításánál, a beszivárgási felszínekhez közel fekvő csapadékmérő- és klímaállomások adatait kell figyelembe venni. Sajnálatos módon az utóbbi 8-10 évben több csapadék- és klímaállomást megszűntettek, így az eredetileg is gyér klíma- hálózat esetében a ritkítás következtében a klímaadatokat csak a karsztvíztárolótól 60-80 km- re lévő állomások adataival lehetett pótolni. A középhegységi főkarsztvíztároló 1951-2005. évi időszakra számított évi beszivár- gási-idősora szerint (20. ábra), a teljes 55 éves időszak számított átlagos beszivárgása 518 m3/perc, az 1970-2005 közötti időszaké mintegy 10%-kal kevesebb, 466 m3/perc. A két érték közötti számottevő különbség megerősíti az ábrán is észrevehető csökkenő tendenciát. A csökkenő beszivárgási átlag részben az elmúlt 35 évben háromszor is bekövetkezett, 3-4 évig tartó aszálynak köszönhető, amilyen az 1970-es évek eleje, az 1990-es évek fordulója, és legutóbb a 2000-2003 közötti időszak volt. Ezekre az évekre jellemző volt a beszivárgás szempontjából meghatározó téli félévben a kevés csapadék, ami sok esetben csaknem hómentes téllel járt együtt. Emellett 1960-1990 között a csapadékosabb évek nagyobb beszivárgás értékeiben is határozott csökkenés volt tapasztalható. A 2004-2005. évben tapasztalt viszonylag csapadékosabb, nagyobb beszivárgású évek ellenére, a középhegységi utánpótlódás az 1960-as évek közepétől trendszerűen csökken. 3.3. A főkarsztvíztároló eredeti állapota A kiemelt hegységek beszivárgási területei alapján a Dunántúli-középhegység két jól elkülöníthető területrészre osztható: a Keszthelyihegységet, a Bakonyt, a Balaton-felvidéket és ezek környezetét magában foglaló DNy-i, és a Vértes, a Gerecse, a Pilis és a Budai-hegységre kiterjedő EK-i részre. A két területet elválasztó Móri-árok nem jelent hidraulikai válaszvonalat a két terület között, csupán a karsztvíztároló lokális erózióbázisaként, különösen a vízföldtani modell összeállításánál megkönnyíti a tároló tagolását (21. ábra). Ahogy a tároló forráshozamait a lassú, kiegyenlített változások, a karsztvízszinteket is a viszonylag kis esések, tehát nagy távolságon is csak kis mértékben változó karsztvízszintek jellemzik. „Bonyolult és nagymértékben szabálytalan karsztvíztükör tehát főleg a búvópatakokkal, ponorokkal és nagy aktivitású víznyelőkkel jellemzett karsztterületeken várható ... Ilyen karsztjelenségek hiányában lehet viszont a Dunántúli-középhegység részletesen ismert területein a víztükör oly feltűnően egyenletes és folyamatos" (Szádeczky-Kardoss E. 1941). 3.3.1. A Délnyugati terület jellemzése A középhegység beszivárgási területeinek mintegy kétharmada a DNy-i részen fekszik. A legnagyobb összefüggő nyíltkarsztos felszín a Déli-Bakonyban, Veszprém környékén található, ami nagyjából megfelel a teljes főkarsztvíztároló középső övezetének. Eredeti állapotban a forrásfakadási szintek és az észlelőkutak mérései alapján a karsztvízszint az utánpótlódási területeken a következők szerint ingadozott (21. ábra):- a Magas-Bakonyban 220-240 mBf,- a Déli-Bakonyban (Szentgál-Nemesvámos között) 260-280 mBf,- a Nyugati-Bakonyban (Nyirádtól D-re) 160-180 mBf,- a Keszthelyi-hegységben 120-140 mBf. 20. ábra. Számított beszivárgás a Dunántúli-középhegységben 80
