Alföldi László - Kapolyi László (szerk.): Bányászati karsztvízszint-süllyesztés a Dunántúli-középhegységben (MTA, Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2007)
2. Alföldi László: A Dunántúli-középhegység földtani körülményei
tokát megerősítették, és az ottani megfigyelések mindenben megegyeztek a máig is vallott karsztgenetikai elgondolásokkal. A tapasztalatokat Aibel F. (1950) összefoglalva megjegyezte, hogy katasztrofális vízbetöréseket a magasabb szinteken kapták, a legnagyobb betörések alig 3-4 atmoszféra, nyomáson következtek be. Ugyanakkor 35-40 atmoszféra nyomáson már csak 0,7-1,5 m3 vizet kaptak. 1926-tól a cikk megjelenéséig Dorogon több mint 200 db cementáló fúrólyukat mélyítettek, és a mészkőbe helyenként 100-300 m-t is belefúrtak. A legnagyobb barlangokat a +82-es és a -42-es szintig harántolták. A -42-es szint alatt az üregek mérete határozottan csökkent, és -250 szint alatt a fúrásokban sem víznyelést, sem barlangokat nem tapasztaltak. A -400 körüli mélységből vett magmintákban talált repedések oldalfalai kalcittal voltak bevonva, a köztes rés pedig vörös terra rosszás anyaggal volt kitöltve. A kérdés megítélésénél határozottan, egyértelműen és félreérhetetlenül külön kell értelmezni azt, amikor több száz méter vastag vízrekesztő kőzet alatt éri el a fúrás az alaphegységet, és néhány méter fúrás után megáll. Ilyenkor ugyanis bármely mélységben érte el a fúró az alaphegységet, annak csak néhány méteres övezetéből kapunk közvetlen információt, de a kőzettest belsejére, nagyvastagságú tömegére vonatkozóan nem vagy csak közvetett módon jutunk információhoz. Mindezekből azt a következtetést vonta le a szerző, hogy „A Dorogi Medencében a -200-as szinten merném meghúzni azt a vonalat, amely alatt az alaphegységi karsztosodás vízbetörések okozója lehet." Sajnos Aibel nem vizsgálta a triász kőzettestbe való belefúrás mértékét, és megelégedett a tengerszint fölötti magasságokban észleltek összehasonlításával. Anélkül, hogy tagadnám azt, hogy a Dorogi-medencében a karsztosodás a dachstein kőzettestben legfeljebb néhány száz méter mélységig hatolhatott, mégis félreértések elkerülése miatt szükségesnek tartom felhívni a figyelmet arra, hogy a Dorogon használt fúrógépek többsége 120 m, a nagyobbak pedig 300 m mélység- kapacitásúak voltak. Ezért, ha a mészkövet a kapacitás határ közelében érték el, kénytelenek voltak néhány vagy néhány 10 m belefúrással megelégedni. Ha viszont kis mélységben elérték a mészkövet, lehetőség volt mélyen belefúrni. A fúrógép kapacitás határa a tervezést is befolyásolta, ezért a prevenciót szolgáló fúrásokat eleve úgy telepítették, hogy a mészkőbe mélyen tudjanak belefúrni. Willems T. 1973-ban helyesbítette a megfigyeléseket és 300-400 m-ben határozta meg a kőzettömbre vonatkoztatott karsztosodási mélységhatárt. Ez a megállapítás minden bizonnyal igaz a tipikusan karsztosodott dachstein mészkőre vonatkozóan, de nem fogadható el a középhegység nagy vastagságú, 2500-3000 m vastag túlsúlyban dolomit kőzetekből álló karbonátos sorozatára. Maga a mélységhatár azt a kérdést veti fel, hogy a kőzet vízvezetésre alkalmas rései kőzetterhelés hatására mikor záródnak. Az ország területén száz vagy inkább ezer számra mélyültek víz-, szén- és szénhidrogén kutatási célból ilyen fúrások, döntő hányadában a mélybe zökkent tározók közvetlen felső övezetébe. A tapasztalat szerint 3000 m mélységben még vízvezetésre alkalmas, vagy vízvezetés jeleit mutató karbonátos képződményeket tártak fel. A szénhidrogén kutatás során 1985. december 16-án a Fábiánsebestyén I. sz. szénhidrogén kutató mélyfúrásból 4239 m talpmélységnél nagynyomású 160 C° hőmérsékletű vízgőzkitörés következett be, szemléletes bizonyítékául annak, hogy a Kárpát-medence mélyrégióiban is vannak folyadék- vagy gáztárolásra alkalmas képződmények, a kőzetek ilyen mélységben sem teljesen tömöttek, nem résmentesek (Vándorfi R. et al. 1987). A fúrás 3153 m-től 3750 m-ig erősen tektonizált, túlsúlyban homokköves aleuritos felsőkréta képződményekben haladt. 3750M034 m között felsőtriász erősen tektonizált dolomitot, dolomit-márgát, dolomit-breccsát, 4034-4235-ig alsótriász terresztrikus homokköveket és vörös agyagpalát harántoltak. A fúrás 4239 m-ben vörös agyagkőben haladt, amikor a vízgőzkitörés bekövetkezett. A krétasorozatból vett magmintákon mikrore- pedések voltak észlelhetők. A teszteres vizsgálat során kis szénhidrogén tartalmú C02gáz is áramlott a furatba (3698-3744 m). A középsőtriász átkristályosodott breccsás, repedezett dolomitban a repedések egy része kalcittal volt töltve, másrészt a 3795 és 3798 között vett magmintákon 1-2 mm-es repedések és ilyen méretű üregek is előfordultak. A középsőtriász magmintákban a vizsgálatok szerint 2,15-6,87% porozitást mértek. A dolomit-breccsa átlagos porozitása 3,48% volt. Az alsótriász sorozatból vett 8 magminta átlagos porozitása 0,81% volt. A kitörés során a kút forró sós vizet, gőzt és dolomit darabokat hordott. A kitörés elfolytását követő vizsgálatok szerint a becsült forróvízhozam 3,5-5,5 m3/perc volt. A kútfej hőmérséklete 160°C, a talphő 65
