Ágoston István: A nemzet inzsellérei. Vízmérnökök élete és munkássága XVIII–XX. sz. (Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged, 2001)
Sajó Elemér
Bokányit teljesen megnyerte a kikötő ügyének" - írja a szemtanú, Lampl Hugó visszaemlékezéseiben. Ezt követően termelői biztost kap az építkezés Hantó Tamás vízmérnök személyében, akit a Soroksári Duna-ág Kirendeltségéről Sajó jól ismer, így nagy egyetértésben mehet tovább a munka, a folytatás tehát biztosított. Sajó az ügy rendezése után a háttérbe vonul, de szerencsére oly hatalmas építőanyag-készleteket szerzett be és halmozott föl a katonai kicstártól átvett hangárokban, hogy a kikötőépítés főbb anyagai az elkövetkezendő 10 évben szinte maradéktalanul rendelkezésre álltak. Ez volt az egyik „bűn", amiért a proletárdiktatúra bukása után szóbeli megrovásban részesült. Az FM a munkálatok folytatását beszüntette. De Sajó Elemér nem hagyta az ügyet annyiban! Felkeresi Zielinszki Szilárd műegyetemi tanárt, a Közmunkák Tanácsának elnökét, akitől a kikötő ügyének megmentését reméli. Zielinszki vállalja a feladatot, hiszen maga is tapasztalt mérnök, a vasbetonépítés egyik hazai kiválósága, s a miniszterelnöknél a kikötő ügyével kapcsolatos előterjesztését megteszi. A Minisztertanács 1921. augusztus 12-én dönt, s elhatározza az építkezés folytatását. A budapesti kereskedelmi, ipari kikötő munkálatainak irányítására Zielinszki vezetésével kormánybiztosságot állítanak fel, s ennek hatáskörébe utalják a soroksári Duna-ág rendezési feladatainak elvégzését is. Itt záródik Sajó Elemér működésének második szakasza. A kikötői építkezés beüzemelése után Sajó Elemért a Földmívelésügyi Minisztérium vízügyi főosztályára helyezik, s ezzel elkezdődik szakmai tevékenységének harmadik, hét esztendeig tartó ciklusa, ami 1928-ig, a kikötő teljes megnyitásáig tart. Közben Zielinszki legközvetlenebb munkatársának (kormánybiztos-helyettes) szeretné megnyerni Sajó Elemért. A felkérést a már ismert szerénységgel Sajó elutasítja, nem kíván az intrikák kereszttüzébe kerülni, mármint, hogy „jól kifundálta" magának a kormánybiztosi intézményt. A kikötő építése rövid fellendülés után financiális akadályok miatt megtorpan. Ekkor váratlanul megjelenik a francia tőke, amely nyereséges vállalkozásnak ítéli a kikötő ügyét. 4 millió frankos kölcsön fejében a magyarokkal építtet a magyaroknak kikötőt, annak bérletét azonban - az államilag biztosított profit reményében - saját magának kívánja biztosítani. A kikötő kerettervét Sajó Elemér dolgozta ki, figyelve azt, hogy felesleges építmények a költségeket ne emeljék, s a célszerű továbbfejlesztés bármikor megtörténhessen. (Jellemző, hogy 40 év elteltével, az 1958-as fejlesztési tervben egyetlen régi épület sem volt „útban" az új elképzelések minden eleme illeszkedni tudott a korábban kiépült létesítményekhez.) A bérlemény nem volt hosszú életű, az új csehszlovák állam támadta a franciákat, hogy a franciák a régi ellenséget segítik. így Sajó Elemérnek nem sokat kellett győzködnie a francia cég képviselőjét, hogy az opcióról megfelelő kártalanítás ellenében lemondjon. Különben a vámmentes kikötő forgalma olyan rohamosan fejlődött, hogy Sajó Elemér legszebb reményeit is túlszárnyalta. Sajó Elemér munkásságának negyedik, s egyben utolsó szakasza az 1928-1934 közötti időre tevődik. 1928-1930 között a Balaton kerületi felügyelője - ez a megbízatás, a főosztályvezetői állás betöltése előtt, mint egy lépcsőfok szerepelt az előmenetel garádicsán. Egyidejűleg a nemzetközi Dunabizottságnak és a dunai vízügyek műszaki bizottságának előadója is lett, míg végül, 1930-ban a vízügyi szolgálat élére került. Kinevezése után kész programmal jelentkezik. „Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában" című munkájával kijelöli a gazdasági világválság által sújtott Magyar- ország vízügyi politikájának főbb irányait és feladatait. Ez tekinthető egyben Sajó Elemér testámentumának is.
