Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 4. szám
ÁTMENETI VÉDELEM Az úton óriási a forgalom, több ezer homokzsákot szállítanak a deponálási helyekre. Innen kézben, csónakkal juttatják el a beépítési helyre. A falut védő körtöltés lehet vagy 2 km hosszú, egyik vége a tiszai árvédelmi töltésbe köt be. Ennek egyik szakaszát nagy hirtelenjében túrták össze gépekkel az előző nap. Ezt kell megerősíteni homokzsákbordákkal. Több száz katona, tűzoltó, vízügyes szorgoskodik. Őket kell irányítani néhány nyíregyházi kollégával közösen. Napközben szemerkélő eső, előttünk beláthatatlan sík víz, hátunk mögött a település. Egész nap rójuk a kilométereket fiatal, fehérvári kolléganőmmel, aki nagy feltűnést kelt a katonák között. Olyannyira, hogy szegény egész nap szinte csak a földet (vizet) nézi, a mélyen homlokára húzott sildes sapka alól. Aztán rövid időre megáll a zsáktöltés: a szállított homokban repeszgránátot találtak; azt mondják nem ez volt az első. Rövid időn belül tűzszerészek érkeznek, mehet tovább a munka. Egyes szakaszokra rocsókon juttatható be a homokzsák. Itt, helyenként depókat alakítunk ki, arra az esetre, ha gyors beavatkozásra lenne szükség. Az önkormányzattól ebédet kapunk, töltött káposztát. Mire kijut hozzánk, a zsír megdermedt rajta. De a szürke ég alatt jóízűen falatozunk. Egy kutya közelít felénk bátortalanul. Remeg a hidegtől és az éhségtől. Néz bennünket. Adunk neki néhány falatot. Sok a kóbor állat, de nem mindet engedték el, s a bentrekedtek borzasztóan vonyítanak. Délután már látszik, a körtöltés képes lesz megtartani a vizet. Este hat óra körül új munkahelyre vezényelnek bennünket éjszakai munkára. A 4l-es út Vásárosnaményból kivezető szakaszán kell egy nagy ellennyomó-medencét építeni az út alatti vízáttörés megakadályozására. A helyszínt lámpákkal és fáklyákkal világítjuk ki. Majd’ száz katonával rakatjuk a három sor széles, 1,5 m magas ellennyomó-medencét az útnak „támasztva”. A katonák dolgoznak bíztatás nélkül is, mert tudják, amikor elkészülnek, mehetnek pihenőbe. Elered az eső, s a munkateret megvilágító reflektorok fénycsóvájában az esőcseppek, mint megannyi csillogó fénycsíkok. A homokzsák-fal mellé leszúrt égő fáklyák: ezek együtt emelkedettséget adnak az egésznek látványnak. Újra a tarpai töltésen 2001.március 10. Kora reggel újra a pusztítás kiindulópontjánál a tarpai töltésen vagyunk. Szinte hihetetlen, hogy néhány napja mi volt itt. Most a mélyvonulatokon kívül víznek szinte semmi nyoma. Két hatalmas szakadás, amelyek függőleges falakban végződnek: a gátcsonkok. A semmibe fut a rajtuk lévő homokzsák-sor. A szakadáson kiáramló víz a föld színéig elmosta a töltést. Annál a helynél, ahol az almáskertekre tört rá a víz, a szakadástól legyezőszerű sávban az almafákat gyökerestül tépte ki, s hengergette el több száz méterre, összetorlasztva azokat. A másik gátcsonknál a víz gázvezetéket mosott ki a földből. A csúszások — 12 db - mint óriás sebhelyek éktelenkednek a mentett oldalon. A szakadásokban kővel töltött másfél tonnás zsákok, amelyeket helikopterekkel szállítottak ide elzárásként. Lépünk zsákról zsákra. Nézzük az éktelen csúszásokat, az elárvult töltést. A szakadások helye olyan, mintha a töltésnek azt a részét valami iszonyatos erő tépte volna ki. A nyúlgát kilométeren át valószerűtlenül hat, rajta, körülötte uszadék. Minden csendes! Nem beszélünk, csak lépünk némán. Ez a halálos nyugalom az, ami visszaránt a valóságba. Itt szembesülünk azzal, mi is történt: a szétszakadt, feltépett oldali töltésnél. Az egyéni és közösségi tragédiák kiindulópontjánál. Epilógus Csak itt és most érvényes pillanatok A lélek ritkán és nehezen tárja fel titkát. A mindennapokban igyekszünk szebbik énünket mutatni környezetünknek, megfelelni mindenféle „elvárásnak”. A szélsőséges helyzetek, — mint például az árvíz - észre sem vesszük és megfosztanak bennünket, a maszktól: előhozzák gyengeségünket, de a katartikus átélést is. Akaratunk ellenére pőrén állunk egymás előtt. E két megnyilvánulás közé fér minden. A rövid ideig tartó összeomlás, kételyek. Amikor úgy érzzük, nem csak a gát, más is összeomlott. Beszélgetések az igazgatóságoktól kirendelt „biztosokkal”, akikkel naponta együtt dagasztjuk a sarat, baráti ölelés azzal, akivel Tiszasas óta nem találkoztunk. Tudjuk, ezek a pillanatok csak itt és most érvényesek, de nagyon jók. Ez a hangulat hullámzott végig, kivétel nélkül mindenkin. A döbbenettől a magára találás stációjáig lemérhető minden látogatón: a védekezés helyi irányítóitól a szolgálat országos irányításának szintjéig. Forog a kerék Az elmúlt évek eseményei: 1998. november - Felső-Tisza, 1999- 2000 - Közép-Tisza: sorra rendkívüli árvizek és sikeres védekezések voltak. Forog a kerék, most újból itt vagyunk, s bekövetkezett az, amitől mindenki félt, aki tisztában volt az esélyekkel. Ott, ahol nem számítottak rá. Az is bekövetkezett, ami ennek folyománya. Az eddigi sikerek csak arra voltak elegendők, hogy a szolgálat megtépázott nimbusza némileg helyreálljon. Néhány nappal a szakadás után, a menekülőktől egyre többször lehetett hallani: rájuk engedték a vizet, hogy az alsóbb szakaszokat megmentsék! Nehéz volt ezt megélni. A legtöbb médiában, igaz, finoman, de szinte azonnal eltűnt a vízügy. Pontosabban: semlegesítették. Mintha a bekövetkezett tragédiával elveszítette volna minden jogát a megszólalásra, nemkívánatos személy lett. Ugyanakkor más, a mentésben részt vevő szervezet vezetője meglepően pontosan, határozottan nyilatkozott egyértelműen vízügyes dolgokról is. A vízügyi szolgálat esete példázza azt a folyamatot, amikor egy szervezet a már nem és a még nem állapotában van. Már nem a régi, de még nem teljesen a végleges forma. Az ÚJABB VIZES NEMZEDÉK ÁTLÉPTE ÁRNYÉKÁT A mostani árvíz előtt néhány hónappal találkoztam volt vízügyi igazgatómmal, aki Szolnokon kezdte szakmai pályafutását, s Fehérváron ment nyugdíjba. Ő mondta a következőket: „Őszintén szólva nem hittem, hogy az a generáció, amelyik évtizedekig nem látott egy „valamirevaló” árvizet, az ilyen tiszteletreméltóan helytálljon. Minden elismerésem, tiszteletem Önöké”. Az újabb vízügyes nemzedék átlépte árnyékát, megszabadult ettől a lelki tehertől. A felbecsülhetetlen tapasztalatokat, a több, mint száz éve gyarapodó szakmai kultúrát vajon meg tudja-e őrizni a szolgálat? Mint mágnes tart fogva ez a hely és ahogy közeledik a helyreállítás befejezése, egyre inkább. Mit akarunk még? Megtettük, ami ránk lett mérve. Mindenki, aki átélte azokat a pillanatokat, napokat, védekezett, mentett vagy menekült: mihamarább lelje meg nyugalmát. Horváth Emil 8
