Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 2. szám
A VÍZÜGYI SZOLGÁLAT KRITIKUS ESETEI 1947 - 1948. ÁRVÍZKATASZTRÓFA A FELSO-TISZAN Amikor ötvenhárom esztendővel ezelőtt az ország közvéleményének figyelme Szilveszter, s így Petőfi Sándor születésnapjának kapcsán a kiskőrösi szülőház felé fordult, mintha a nagy költő Tiszáról írott félelmetes sorai elevenedtek volna meg a Felső-Tisza népének életében. A hirtelen jött tiszai árvíz még a határon túl átszakította a folyó bal parti gátját és a kitört víz meghágva és átszakítva az országhatáron lévő Batár-patak töltését december 31-én, szerda hajnalban Uszka, Tiszabecs, Milota és Magosliget községeket elöntötte. Ez azonban a további napokban kiteljesedő árvízi katasztrófának még csak az előjátéka volt. Mindössze két és fél év telt el a II. világháború befejeződése óta. A háború után újjáépülő ország az első jelentősebb természeti katasztrófává. kellett, hogy szembenézzen, éspedig belpolitikailag kényes és érzékeny helyzetben. Azokban a hónapokban, amikor az élet számos területe átpolitizálódott - így a vízügyi, mérnöki tevékenységet is más szemmel nézték. Küszöbön állt a „fordulat éve”, hetek-hónapok választották el az országot az államosításoktól. Az árvízkatasztrófának közvetlen következményei voltak a vízügyi szolgálatra nézve is: indokul szolgált, hivatkozási alapot nyújtott a szolgálat átszervezéséhez, a társulatok államosításéhoz. Az is kétségtelen azonban, hogy ráirányította a politikai vezetés figyelmét az árvízvédelmi fejlesztések szükségességére. Az árvízzel érintett vidék vízügyi szempontból is érzékeny terület volt. A megelőző 30 évben ez a terület viharos történelmet élt át: két világháború sújtotta, a vízügyi viszonyokat Trianon összekuszálta, a Felső-Tisza vidéke 30 év alatt négy állam közigazgatási fennhatósága alá tartozott, az árvízvédelmi rendszert összehangolatlanul fejlesztették, a védekezési tevékenységet információ- és adathiány körülményei között kellett folytatni. Az akkori külpolitikai viszonyok mellett nem mellékes az a körülmény sem, hogy a magyar területen bekövetkezett árvízkatasztrófa a Szovjetuniót részben közvetlenül is érintette: a tivadari szakadásból származó víz átfolyt a beregi öblözet szovjet részébe is, ahol a Szemye-mocsár elöntött része gyakorlatilag nem volt vízteleníthető. Fontos megemlíteni, hogy magán a Tiszán - a mellékfolyókról most nem beszélve — a magyarországi területen ez volt a XX. század addigi első — s utóbb kiderült, egyetlen - töltésszakadásokkal járó árvize. Kevéssé ismert, hogy noha a töltés az országhatár felett a bal parton 1 km-re már december 30-án átszakadt és hatalmas területeket öntött el, az áradás tovább folytatódott, a folyó Tiszabecsnél, az első töltésszakadást követően még további kb. 18 órán át intenzíven áradt és csak december 31-én 23-24 órakor tetőzött. Tehát a tiszabecsi tetőzés már a töltés szakadás hatásával lényegesen befolyásolt volt, mégis a kialakult vízszintek Tiszabecsnél 0,65 m-rel, Tivadartiái 0,60 m-rel haladták meg az addig észlelt maximumokat. Ezt követően történt töltésszakadás magyar területen - méghozzá több helyen is! Ugyancsak a köztudottal szemben nem egy, hanem négy egymást követő árhullám vonult le és az átszakadt töltések elhúzódó helyreállítása miatt az újabb és újabb árhullámok ismét kiöntötték - hatalmas pusztítást okozva. Az 1947-48-as szilveszteri árhullám és árvízkatasztrófa úgy él a köztudatban — még a szakmaiban is - hogy a tivadari gátszakadást háborús károk és jégtorlasz okozta. Egyik sem igaz: ilyen okok nem játszottak szerepet bekövetkezésében. Az 1947-48-as felső-tiszai árhullám lefolyásáról, hidrológiai adatairól - egy-két utaláson, néhány grafikon és adat közlésén kívül később sem jelent meg közlemény, magáról az árvízkatasztrófáról pedig semmiféle publikáció nem látott napvilágot. Ennek az eseménynek nem lelni nyomát a közkézen forgó történeti monográfiákban, kronológiákban sem. Talán az akkori kiélezett politikai küzdelmeknek tudható be, hogy a hatalom igyekezett minél előbb elfelejteni és elfeledtetni az akkori katasztrófa történéseit. A vízügyi szakirodalom tehát a mai napig adós ennek az eseménynek a tényszerű ismertetésével és az átfogó feldolgozásával. Több mint ötven év múltán - a fellelt dokumentumok alapján - erre 1998-ban a Vízügyi Közlemények hasábjain került sor1. Az árhullámot kiváltó időjárási helyzet Az árvizet megelőző három esztendő különösen száraz időjárású volt, a kortársak is kiemelik a mezőgazdasági termelést ekkortájt sújtó aszálykárokat. 1947-48 tele is úgy indult, hogy egészen december közepéig meleg és száraz idő volt. Ezt azonban egy igen erős lehűlés követte, december 21. körül 9-18 fokos fagyok voltak, melynek következtében a talaj erősen átfagyott. A meginduló havazás beborította a Kárpátok lejtőinek átfagyott talaját, s a hideg nem is engedte elolvadni a hótakarót. A lehullott csapadék Tiszabecs környékén a sokévi átlag kétszeresét is meghaladta, s így nagy a valószínűsége annak, hogy Máramaroshrrn annak többszöröse volt. A karácsony után két napig tartó újabb erős hóesés a hótakarót 1 m-nél magasabbra növelte. December utolsó napjaiban azután egy heves ciklon váratlanul tavaszi meleget és átlagon felüli esőt hozott a fagyott talajú vízgyűjtőkre egy nyárias zápor formájában, s megindult a rohamos felszíni olvadás. A fagyott földön hirtelen lezúdult víz végigsöpört a Felső-Tisza völgyén. A szórványos hírek szerint a vízgyűjtő felső vidékén utakat, vasutakat szakított át az árvíz és így hömpölygött le a Pluszt alatti szélesebb Tisza-völgybe s idézett elő a Felső-Tiszán egy minden addigit felülmúló árvizet. Ilyen januári „tavaszra” ezt megelőzően csak az 1919-et követő két esztendőben volt példa, de az akkor nem járt együtt ekkora árvízzel. 'Dr. Szlávik Lajos-Fejér László: Töltésszakadások a Felső-Tiszán 1947szilveszterén. Vízügyi Közlemények, 1998. évi 2. füzet, 286-318. oldal. 4
