Víztükör, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 6. szám
MOZAIKOK TÜRR ISTVÁNNAL KAPCSOLATOS KUTATÁSAIM EMLÉKEIBŐL Általános tapasztalat, hogy a különböző szakmai-tudományos rendezvények előkészítése és lebonyolítása során de még inkább a különböző témák feldolgozásának - esetenként több éves - időszaka alatt sok-sok személyes - itt-ott az intimitásig elmenő - emlék, élmény, információ jut a kutató birtokába. Ezek jobbára egymásba kapcsolódóan, személyhez, szituációhoz kötődően eltérő intenzitással élnek tovább, vagy dokumentum jellegük hiánya, periférikusnak tűnő látszatuk miatt zömmel feledésbe merülnek. Pedig többségük - a tárgykör hitelessége, árnyaltsága, színessége, emberi, hangulati, értelmi-érzelmi komponensei miatt is - figyelemreméltó regisztrációt, nyilvánosságot igényel. Kétségtelen az is, hogy még a jelentéktelenebbnek , közvetettebbnek tűnő „melléktermék" is a kutató-feldolgozó érdeklődését erősíti, ismereteit színesíti, igazol vagy cáfol, személyes átélést formál. Nem folytatom. Helyette bemutatok kutatás-történeti emlékeimből néhány mozaikot. Az 1960-as évek végén, a hetvenes évek elején dokumentumokat, emlékeket kerestem Türr Istvánnak arról a tevékenységéről, amelyet vízfolyásaink rendezettebbé, gazdasági szempontból hasznosabbá tétele érdekében kifejtett. Az Országos Levéltárban (Bp.) gondozott dokumentumok megismerése után forráskutató utam - az OVH támogatásával - Szabadkára, Zomborba, Verbászra és Újvidékre is elvezetett. Önkéntes önzetlen segítőtársam a szabadkai főiskola mérnöktanára Süli Endre volt. 1968. december 7-én kora reggel, friss téli időben gépkocsin indultunk Verbászra, hogy onnan magunkkal vigyük Újvidékre Balog Gyula mérnököt, a Ferenc csatorna egyik nyugdíjas igazgatóját. Az Ő barátsága kellett ugyanis ahhoz, hogy Majtényi Mihállyal, az „Élő víz” és sok más történelmi, szépirodalmi, szociográfiai kötet szerzőjével találkozhassunk. Útközben Gyula bátyánk több évtizedes mérnöki munkájának emlékeiről beszélt. Frissen, színesen, kitűnő memóriával, tényszerűen előadott történeteit őszinte érdeklődéssel hallgattuk. Elbeszéléséből kiderült, hogy a háborút megelőző időszak számára megalázó, megpróbáltatásokkal terhes éveket hozott. Kértük, mondjon el abból a különösen nehéz időkből is valami kellemesebb emléket. Vállalta. A háború előtti években (akkor felügyelet alatt álló, megbélyegzett ember volt) mint mérnököt a Hosszúfoki csatornához rendelték, ahol felméréseket végzett. Fehérháton, a Békéscsaba és Vésztő között közlekedő keskenyvágányú vasút hídja melletti gátőrháznál kapott szállást - magyarázta. Dicsérte a gátőr és családja emberségét, a háziaszszony szorgalmát, konyháját. Az elbeszélés hallatán furcsa érzés fogott el. Gyorsan és részleteiben támadtak fel az említett tájhoz, a gátőrházhoz, a családhoz kötődő gyerekkori emlékeim. Közben Gyu-Türr István mellszobra a Zsilip Múzeumnál Baján la bátyám leírta szálláshelyét, a szertárt, az állatok nyári szállását, az esők utáni sártengert, a hétvégek ünnepélyes varázsát. Én meg közbe-közbe szóltam, hiszen ismerős volt az a hely számomra, amelyről beszélt. Közben az is kiderült, hogy a gátőrt Jánosnak, a feleségét Mariskának hívták. Ott - mondotta vidáman - nagyon jól éreztem magam. Látva fokozott érdeklődésemet meg is kérdezte, hogy honnan ismerem én ezt a környéket ilyen jól ? Onnan - válaszoltam - hogy ez a vidék a szülőföldem, gyerekkorom egyik színhelye, a gátőr pedig anyai nagybátyám, feleségével keresztszüleim. Sokat voltam náluk - a háború előtt, alatt és után - 6-14 éves gyerekkorom nyári hónapjaiban. Unokatestvéreimmel együtt éltük a falusi-tanyasi gyerekek természetes, egyszerű életét. Gyűjtöttünk, hordtuk a búzát, a szénát, bámultuk a kagylóhalászok nehéz munkáját. Összeszorított tenyérből, vagy hason fekve ittuk a kanális vagy a tócsák vizét. A tiltások ellenére szalmakazlak, szénaboglyák, kukoricaszár kúpok tövében szívogattuk a magunk sodorta cigarettát. Lestük a madarak fészkét, próbáltuk felnevelni az árván maradt fiókákat. Gyula bátyám elérzékenyedve ölelt magához és most már együtt idéztük, éreztük a friss tej, a búbos kemencében sült kenyér, lángos felejthetetlen ízét, illatát. Ilyen találkozásra egyikünk sem számított. Újvidéken évek óta Zárkózottan élő író, Majtényi Mihály és felesége örömmel fogadott, hiszen Balog Gyula, Nikola Mirkov (a Duna-Tisza-Duna csatornarendszer tervezője és igazgatója, aki Mirkov Miklós néven e század elején a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója volt) és О személyes barátok voltak, én pedig Türr anyagokat kerestem.- Öcsém, te többet tudsz Türről, mint én - mondotta meglepetésemre Majtényi. Hosszas beszélgetésünk során tájékoztatott arról is, hogy Nikola Mirkowal hozzákezdett a Ferenc csatorna, majd folytatásként a Duna-Tisza-Duna csatornarendszer történetét feldolgozó film forgatókönyvének megírásához, de Mirkov halála és a saját betegsége miatt a befejezés reménytelen. Szerényen mondta, hogy a csatorna építésének történetét bemutató írásaiban a tervezőépítő magyar mérnökök, s a csatorna építésén dolgozó tízezrek természetet, történelmet formáló küzdelmes éveit próbálta hitelesen nyomon követni. Tisztelettel beszélt a vízügyi alkotókról, kutatókról és arról a küzdelemről, amelyet nehéz körülmények között eredményesen folytattak a természettel, bürokráciával, a pénztelenséggel, az emberi-technikai gyengeséggel szemben. Eredeti terve az volt, hogy a különböző történelmi időszakokhoz igazodva trilógiában írja meg a csatorna teljes történetét. Szomo-8 Fotó: Vancsura antal
