Víztükör, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 5. szám
NINCS ÚJ A NAP ALATT A magyar közvéleményben az elmúlt évtizedben a vizes szakembereket kétféle dologban marasztalták el: a száraz, aszályos időszakban azért, mert a vízrendezésekkel, árvízvédelmi művekkel kiszárították a térséget; a másik vád az elmúlt évek rendkívüli árvizei nyomán az, hogy a vizes szakemberek az árvízvédelmi töltésekkel szűk hullámtérre szorították a szabadon szétterülő vizeket, óriási pénzösszegeket vontak el a védekezésre az ország gazdasági életéből. Tehát bármi is történjen - legyen aszály, belvíz vagy árvíz - a vizes szakemberek mindig felelőssé tehetők. Olyanok vagyunk, mint az a bizonyos nyúl és a sapkája. A jelenség azonban nem új. A régi szakirodalmat áttanulmányozva azt kell megállapítani, hogy a társadalom egyes tagjainak e magatartása a korábbi évtizedekben is megállapítható volt. Mindig lehetet okot találni a vizes szakemberek kérdőre vonására. 70 évvel ezelőtt az aszály, az árvíz, az árvízvédelmi töltések kérdése szinte szó szerint hasonlóan vetődött fel. Az akkor feltett kérdésekre neves vízimérnök elődünk, Kenessey Béla válaszolt. Ügy gondolom nem lesz felesleges , ha előadása egy részét - amely a Vízügyi Közleményekben is megjelent - szó szerint ismertetjük, mert ma is ugyanúgy érvényesek megállapításai, mint 70 évvel korábban. "A magyar alföld tekintélyes részét nem is olyan régen mocsarak fedték. Vizeink ugyanis még a múlt század elején nem voltak békóba verve. Szabadon, egyéni természetüknek megfelelően kalandozhattak. Egyik helyen mosták, másutt töltötték partjaikat. Ágakra szakadtak, majd ismét ágakat töltöttek le, és ha jött a nagyvizek ideje az áradat szétterülését semmisem, vagy alig akadályozta egykét gyenge és alacsony töltés, általában szabadon öntötte el a hatalmas területeket és csak a vizek megszállása után, akkor is csak részben húzódott vissza a folyó anyamedrébe. Mindig hatalmas tavak, kisebb-nagyobb, néha óriási posványok maradtak vissza. Hogy ez az ősi állapot mit jelentett, azt talán legjobban igazolja az alföldi síkság kétharmada mocsár és vízjárta hely volt és csak egyharmada volt száraz. A mindent ellepő víznek volt ezen kívül más - még súlyosabb - következménye is. Az általában nedves lakások és a mocsarak folytán mindenféle nyavalyák, járványok tizedelték állandóan a lakosságot, szedték menthetetlen áldozataikat. A mezőgazdaság helyzete is az állapotnak megfelelő volt. A mindig - vagy az év nagy részében - víz alatt álló területeket gazdaságilag hasznosítani nem lehetett, s más részeken csak akkor lehetett réteket, legelőket tartani, ha azok hoszszabb-rövidebb időre felszabadultak a víz alól. Szántó gazdálkodást csak a magasabb fekvésű helyeken lehetett űzni, de ottan is hatalmas területeket kellett legelőnek tartani, hogy az árvíz alkalmával a pásztorok a jószággal oda menekülhessenek és ott várhassák meg a nekik szántterületeknek a vizek alóli felszabadulását. A gazdálkodás telve volt bizonytalansággal. Talán jó példa erre, hogy a mai sárközi társulat területén ezelőtt 200 évvel egy hold földet lehetett egy kenyérért kapni. Ezekről az időkről hangulatos leírásokat olvashatunk az akkori írók műveiben. Hogy azonban mégis ideálisak voltak azok az idők, annak ecsetelésére gyengének érezvén magam, íróember tollához folyamodom. Ideiktatom az Alföld rajongójának, dr. Szalay Lászlónak a "Magyarság" 1930. évi augusztus 31-i számából "Rétek, vízibaromfiak" címmel megjelent igen hangulatos írásából a következő részleteket: "Emléket óhajtok állítani a dunavölgyi csatornával sivataggá szárított Alföld ősrétjeinek..." "A legelők felosztása óta az alföldi marhatenyésztés bizonyos táj fajta szarvasmarhát igényel.. .Illetve a kékesfehérszőrű ázsiai marha, amit a honfoglaláskor hajtottunk ide, a viszonyok hatására áthonosult rétimarhává.. .Vagyis a magasvizű ősmocsarak útvesztőiben úszva legelget..." "a mocsarak megúszása és legelése kizárólag a rétimarha tulajdonsága.. .Más táj fajta elmerül és megfullad a mocsárban. "Reggel a gulyás kihajtott a nyári akolból az ősrét partjára... S a nehéz tehenek egymás után úsztak be az embermagasságú zsombikok közé... Egy negyedóra múlva már nem láttunk egyet sem, csak csobogásukat hallottuk...S amikor az alkonyodó nap fahegyet ért, a gulyás megfújta hívogató tülkét a parton, mire lassanként innét is, onnét is előúszott a rétségből a marha és elindult éjjeli szállására az akolhoz..." "a jelenlegi állomány tehát a rétekben füveit.. .Azokban a rétekben, amiket most a dunavölgyi csatorna kiszárított. "A marhatenyésztésnek másik előfeltétele, a téli takarmány is a réteken termett... A nyilasokon és a tocsogókban... A térdig érő, értékes széna..." Birtokunk környéke óriási ősrét volt.. .Dél felől húsz kilométer hosszú, s a szélessége beláthatatlan...Mocsári tölgycsoportok, öles zsombékok, kőrisfa ligetek, nádasok, áthatolhatatlan szittyós, kákás, páfrányos, békarokkás bokrok, dzsungelek változtak benne..." "És beljebb - a zsombikokon túl - kísértetiesen, szinte fenyegetve zúg, zizeg a hozzáférhetetlen mély vizek buzogányait rázó nádrengeteg... Idébb az ólomhályogos, opálos színében vakon csillogó kopolyák, kanálisok sekély, halaktól zavaros, sáros vizében kígyófejű. Lelógó, sutaszárnyú, ezeréves hóhadt gémcsodák, kapaszfejű, roggyottinú, dögszagú bakcsók s más nyavalyatörésre ingerlő réticsodák halásznak, ácsorog-14
