Víztükör, 2000 (11. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 1. szám
100 ÉVES A NYILVÁNTARTÁSI TERVEK KÉSZÍTÉSÉNEK KÖTELEZETTSÉGE A kötelezés előzményei Bár árvízvédelmi nyilvántartási tervek korábban is léteztek - első sorban a tiszai társulatoknál - a nyilvántartási tervek kötelező elkészítésének előírása 1899 év végén, vagyis 100 évvel ezelőtt történt. 1885-ben a képviselőház megalkotta a vízjogi törvényt, aminek tartalmát és végrehajtási módját a rákövetkező években miniszteri rendeletekkel pontosították. Ilyen volt az 1899 novemberében 103374/V/1899- FM számon kiadott rendelet is, ami az 1899 évi árvíz hatására vált aktuálissá. A Felső-Dunán levonuló 1899. szeptemberi árvíz alkalmával a Vág betorkolása felett az akkori Magyarország területén 33 gátszakadás történt. Gátszakadás volt a Duna jobb parton Nagyhajósnál, Medvével szemben, a Tákói gáton, a Vág-Duna jobb és balparton 13 db, Duna-Almásnál a Vág balparti társulat területén további 10 db, valamint a Mosoni-Duna és Kis-Duna mellett (Töri 1952, Kvassay 1916, Kovácsl979). A miniszter korholó hangú levélben hiányolta a védekező társulatok hiányosságait, nem volt megszervezve (összeírva) a közerő, a gátőrök nem voltak kellő képen kioktatva, stb. Az illetékes szervek hamar felismerték, hogy a dunai árvizek általában rövidebb lefolyásúak, mint a tiszaiak - így a lakosságnak és a hatóságnak nincs kellő ideje "beleszokni" a védelmi szervezetbe - ezért sokkal célszerűbb megoldásnak tartották azt, hogy a társulatok árvédelmi csapatokat szervezzenek, s azokat kellő módon begyakoroltassák. A dunai társulatok a későbbiek során is nehezen tudtak lemondani az ingyenes közerő alkalmazásáról. A miniszter megállapította, hogy a vízjogi törvény sem a hatóságot, sem pedig a társulatokat nem kötelezi arra, hogy a szükség esetén rendelkezésre álló közerőt összeírják. ( Ezt a kötelezettséget akkor csak a tiszai társulati törvény tartalmazta.) A kialakult helyzetben a miniszter rendeletben intézkedett arról hogy valamennyi társulat ötévenként köteles részletes árvízvédelmi nyilvántartást készíteni és annak példányait valamennyi érintett közigazgatási és állami hatóságnak tájékoztatásul megküldeni. (Fejér, 1997) A rendelet tartalma A rendelet szerint a társulat tartozott: e) 1:75 000 méretarányú katonai térképen a védelmi műveket, a velük kapcsolatos műtárgyakat, a gátorházakat és gátorj árasokat, az előfordult gátszakadások helyét és a védtöltések szelvényezését feltüntetni, b) a védelmi szempontból fontos adatokat hossz-szelvényen is ábrázolni, c) a társulatnál szokásos védelmi módokat leírni és ábrákkal megvilágítani úgy, hogy az egyúttal a gátőrök kiképzésére is használható legyen, d) az esetleg kitörő árvíz lokalizálására és a víz visszavezetésére vonatkozó tanulmányt kidolgozni és a fentiekhez mellékelni. (Lászlóffy,1982) A társulatokra háruló növekvő adminisztrációs feladatok tengerében némi gyógyírt jelenthetett a rendeletnek az a kitétele, hogy a nyilvántartás elkészítésének költségeit az Országos Vízépítési Igazgatóság utólag megtéríti a társulatnak. Bár árvízvédelmi nyilvántartási tervek korábban is léteztek - első sorban a tiszai társulatoknál - a nyilvántartási tervek kötelező elkészítésének előírása 1899 év végére, vagyis 100 évvel ezelőttre datálódik. Nagy László Az előző év októberének végén tudományos szempontból is szenzációs halfogás történt Dunakilidnél. Tamás Gyula hivatásos halász hálójából egy 11 kg súlyú és 123 cm hosszú vágótok ( Acipenser gueldenstaedti) került elő. A szerencsés halásznak nem ez az első vágótok zsákmánya. Már 1997-ben is hálójába került egy 3,5 kg-os példány a Szigetközben A vágótok a Fekete tengerben és a Kaszpi tóban él, ívni viszont a folyókba vándorol. Súlya általában 10-25 kg, maximálisan 80- 100 kg. Testhosszúsága elérheti a 2,5 métert. Ivarérettségét 10-20 éves korába éri el. Azt követően 4-5 évenként - akár 2000 km-t is vándorolva - a folyók lassú áramlású, kavicsos aljazatú, mély szakaszaira vándorol ívni. A hajdan európai hírű magyar halászat történetében a tokfélék ( elsősorban a viza és a vágótok) kiemelkedő jelentőségűek voltak. A 13-16.században igen jövedelmező tokhalászat fokozódó intenzitása egyre inkább meghaladta az állományok utánpótlását, ami a 18. században a fogáseredmények számottevő hanyatlásához vezetett. Az utóbbi évszázadban már csak szórványos SZERENCSÉS HALÁSZAT VÁGÓTOK A SZIGETKÖZBEN adatok igazolták a vágótok előfordulását a Kárpát-medencében. Az 1960-as években három alkalommal írták le felbukkanását a Duna szlovákiai oldalán a Komárom és Szob közötti térségben, valamint 1970-ben Paksnál is fogtak néhány példányt. Ismereteink szerint azóta csak az elmúlt két évben és csak a Szigetközből került elő a Duna magyárországi szakaszán. A szaporodási céllal a Fekete tengerből a Kárpát-medence felé törekvő tokfélék vándorlásában az 1970-es évek kezdetétől akadályt képez a Duna román-jugoszláv szakaszán épített vaskapui vízlépcső, ezért a tokok kénytelenek az alsó Dunán ívóhelyet keresni. A múlt évi tartós árhullámok miatt azonban véletlenszerűen egy-egy felfelé vándorló tok átjuthatott a vaskapui duzzasztó zsilipjein. A vágótok szigetközi felbukkanása megerősíti azoknak az elképzeléseknek a realitását, melyek szerint érdemes foglalkozni a veszélyeztetett dunai tokfélék állományának rekonstrukciójával. Ilyen céllal jött létre a közelmúltban például német-román kezdeményezésre az EUROSTURIO program, továbbá a román és amerikai kutatók olyan műszaki megoldásokon dolgoznak jelenleg, melyek várhatóan lehetővé teszik a tokfélék átjutását a vaskapui vízlépcsőn. A vizának és a vágótoknak egykor kitűnő ívóhelyet biztosító szigetközi vízrendszer rehabilitációjának tervezésekor már most érdemes ezeket a törekvéseket is figyelembe venni. Dr. Guti Gábor MTA Magyar Dunakutató állomás 16
