Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám
- Magánál, Lajos bácsi, nem jelentkeztek még a "szerencsésebb" aranykeresők, mint nálam, vagy Zsemlovics Imrénél? - tettem fel neki a következő kérdést.- Ó, nem is egyszer, hiszen tudják rólam, hogy én nemcsak annak nyitok ajtót, aki arannyal kocogtat az ablakon, mint egyes aranyászok. Beszélgetés közben Lajos bácsi azt is elárulja, hogy írt ő bizony egy aranyászverset is. “Öreg-Duna, megadod még egyszer magad, és enyém lesz, amit takarsz, az aranyad!" Folytattam a "kihallgatását":- Lajos bácsi, az ácsi aranyászok mindig ugyanazokon a helyeken mosták az aranyat. Kérem, sorolja fel nekem ezeknek a helyeknek a nevét.- Ez sem titok, hiszen ezeket a neveket részben a halászok, részben az aranyászok adták, s ezért egyik-másik eléggé cifra, mint például a Kapitányszaros. Egy-egy ilyen partszakasz rendszerint két-háromszáz, esetleg négyszáz méter hosszú. Ácsnál, ezen az oldalon körülbelül másfél kilométeres részen érdemes aranyat mosni. Amikor a harmincas években a Lovadi rét aljától majdnem a nyolcvanegyesig mostuk az aranyat húszán vagy huszonegyen, Komáromtól kezdve ilyen nevük volt az aranymosóhelyeknek: Szegfű, Meszes, Szenes, Kiskű (Kiskő), Lidia, Hamarja, - sorolja Lajos bácsi, majd így folytatja:- A Szegfű után van a római fal. 1945- ben a szovjetek felrobbantották. A harmincas években valóságos halóriásokat fogtak ott. Fáj, hogy a tanult emberek is csak olyan keveset tudnak Ácsról, mert híres község volt ez, de most a kutya sem törődik velünk.- Egy újságcikkben azt olvastam, hogy Szakolczai Antalnak szerepelnie kellett volna egy aranymosásról szóló rövidfilmben. Ő azonban nem vállalta a szerepet és más valaki játszott helyette. Nem tudná megmondani, Lajos bácsi, hogy ki volt az? Gondolkodás nélkül válaszol:- Két rövidfilm is készült már az itteni aranyászokról, de egyiknek sem igazi aranyász volt a főszereplője. Egyszer kijöttek ide a tévések és aranyász után érdeklődtek az egyik ácsi éjjeliőrtől, mire az így válaszolt:- Én is aranyász voltam. A tévések boldogok voltak, mert úgy érezték, hogy megtalálták az emberüket. Nem is kérdezősködtek tovább, s az illetőről csináltak egy kisfilmet, pedig eztán neki semmi, de igazán semmi köze nem volt az aranymosáshoz. A másik film szereplője Fazekas Feri volt. Ő ugyan aranyászott valamikor régen egy rövid ideig, de azután a halászszövetkezethez ment át.- Aranymosás közben bizonyára találtak régi tárgyakat is a fövenyben, vagy a partfalban.- Többször találtunk régi pénzeket, agyagedényeket. Szakolczai Tóni talált egy francia dragonyos sisakot. Az ácsi cukorgyár régi igazgatója vette meg tőle. Háború alatt aztán új gazdája akadt ennek a szép sisaknak itt Ácson. Most egy magángyűjteményben van, ha az illető még nem adta tovább egy másik gyűjtőnek vagy múzeumnak. Csak az ácsiak tudják, hogy Lajos bácsit "füttyös Lajos bácsidként emlegetik faluban. Az a szavajárása (és egyetlen "káromkodása"), hogy "az anyja köcsögit".- Ismer-e valamilyen szép régi aranyászdalt?- Azt nem, de énekelhetek egy szép hazafiast. Száll, száll a még így kopottan, öregesen is szép férfihang, megtölti a kis szobát, kiszökik a nyitott ablakon a nyári délután ünnepélyes, verőfényessé vált csendjébe. S amikor vége a dalnak, gyanúsan csillog Lajos bácsi szeme. Siratja a halhatatlan hősöket. Mert az öreg aranyász valóban szereti a magyar hazát, ismeri a magyar történelmet. Többet tud róla, mint sok mai fiatal. Pedig Lajos bácsi csak pár évig járhatott iskolába. Nézem a régi fényképeket. Mindegyiken ott van az ácsi aranyászok kenyéradója, a Duna. A nagy, a hatalmas, a nehezen megfékezhető folyam, mely rombol, pusztít, koldussá tesz, de éltet is, boldogít is. Minden képen ott a Duna, s ott az aranyat rejtő föveny, ott a kis család, Szakolczaiék. Az arcukon ott a mosoly, mely felderíti a szegénységet és többet ér a világ minden aranyánál, mert az egymásért dobbanó szívek melegéből fakad. S ott van Lajos bácsi, a legidősebb élő magyarországi aranyász, aki hatvanhét éves koráig segítetett Szakolczai Antal elárvult családjának is, aki még akkor is szárnyalni tudott, segíteni tudott és fáradhatatlanul mosta, egyre mosta a föveny kincsét, az egykor családok ezreinek kenyeret adó sáraranyat. Ott volt Lajos bácsi, aki két gyógyíthatatlan betegségével is kedves, közvetlen, akinek mindenkihez volt egy-két jó, tréfás szava, mintha ismerte volna Dsida Jenő verssorát, hogy a "kivert királyfi kincse: a mosoly." De azóta már ő is átballagott a túlvilági aranyászöntésekre. (Vége) Nagy László Endre 18
