Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám
jjA &© 125 éves ста 1874 évi KI. törvéi 03 © Amikor a XIX. század közepén a Tisza-völgyi birtokosok kellő előkészületek után ármentesítő társulatokba tömörülve hozzáfogtak földjeik árvíz elleni megóvásához, csak kevesen sejtették mekkora vállalkozásba fogtak. Az átfogó munkálatok előtti időszakban a Tisza és mellékfolyói egy-egy csapadékos esztendőben szertekalandoztak az alföldi rónán, nemegyszer összekeveredtek egymással, s csak a legtapasztaltabb vízenjárók tudták megkülönböztetni egymástól a vízfolyásokat. Cseberből vederbe Az ármentesítő töltések évtizedeken át tartó megépítésével jelentősen változott a lefolyási helyzet. Egyrészt minél hosszabb folyószakaszokat öveztek az árvédelmi töltések, annál kevésbé tudott a folyó kiáradni, s ezáltal jelentősen növekedett árvízi szintjének magassága, másrészt a töltések háta mögött összegyülekezett csapadékvíz immár nem tudott akadálytalanul belefolyni a töltésezett folyóba. A megépített töltések tehát - miközben védték a termőterületet az árvízi elöntéstől - megakadályozták a mélyedésekben felgyülemlett belvizek levezetését. A vízvidékek területi elve szerint szerveződött társulatok egyes birtokosai az árvízi „cseberből” a belvizek „vedrébe” jutottak. Az ő számukra mindegy volt, hogy földjüket az árvíz vagy a belvíz veszélyezteti. A belvizek által nem érintett többi birtokos ugyanakkor kevéssé mutatott hajlandóságot arra, hogy az amúgy is tetemes ármentesítési költségek mellé még a belvízlevezetés mélyen zsebbe vágó összegeit is előteremtse. A helyzetet nehezítette, hogy a vízimunkák megindításakor valójában csak az ármentesítésekről volt szó és a törvényi szabályozás még fogalmi szinten sem foglalkozott a belvizek problémakörével. Az 1860-as évtized első felének aszályos éveit követő csapadékos periódus a belvizek gondját egyre inkább előtérbe helyezte. A belvízborítás okozta károk a kedvezőtlen időjárási viszonyok (pl. fagyott talaj, vagy egyenlőtlen csapadékeloszlás esetén) között alkalmanként a korábbi árvizek pusztításait is felülmúlhatták. Az ártéri birtokosok számára a belvizek elleni védekezés lassanként ugyanolyan fontos kérdéssé vált, mint maga az ármentesítés. Az erősödő birtokosi nyomás alól a törvényhozás sem tudta magát kivonni. A jogi szabályozás szükségessége A belvizekkel kapcsolatos problémákat első ízben a vízszabályozó társulatokról hozott 1871. évi XXXIX. törvénycikk érintette. A törvény a társulatoknak lehetővé tette, hogy - a belvizek által érintett birtokosokkal egyetértve - feladatkörükbe vonják a belvízveszélynek kitett területek mentesítését is, de ettől függetlenül kötelezően előírta számukra a belvizek levezetését, legalábbis abban a mértékben és oly módon, ahogyan azoknak az ármentesítő munkálatok megkezdése előtt lefolyásuk volt. Ez az érintőleges törvényi szabályozás azonban nem sokban vitte előre az ügyet. A belvizek levezetésével kapcsolatos jogi kérdések egyre nagyobb sűrűjében az országgyűlés az 1874. évi XI., „A belvizek levezetése körüli eljárásról” c. törvénnyel próbált rendet teremteni. A fő szabály az volt, hogy senki sem végezhet önhatalmúlag olyan műszaki beavatkozásokat, amelyekkel a természetes belvízi lefolyást (vagy lefolyástalanságot) szomszédja kárára megváltoztatja. Az ügyben előzetesen egyeztetni kellett az érintettekkel, s engedélyt kellett kérni az illetékes hatóságtól. Hatósági engedély birtokában a belvizeknek más birtokon való levezetését az illető birtokos - természetesen teljes kártalanítás mellett - tűrni volt köteles. A törvény lehetővé tette, hogy a belvizek levezetésére is társulat jöhessen létre. Ezek működésének gazdasági alapját - csakúgy mint az ármentesítő társulatokét - a vízimunka elvégzéséből származó többletjövedelem képezte. Műszaki problémák A jogi helyzet rendezése mellett fennmaradtak a belvizekkel kapcsolatos műszaki problémák. Minden megoldást eleve behatárolt az a tény, hogy a birtokosok kevés pénzzel rendelkeztek a feladat végrehajtására, így a költséges műszaki tervek eleve kudarcra voltak ítélve a társulati közgyűléseken. Hiába igyekezett az illetékes kultúrmérnöki hivatal a társulatokat rászorítani a normális csapadékra tervezett műtárgyak (levezető csatornarendszer, átereszek, bujtatók, elzáró zsilipek stb.) elkészíttetésére, legtöbbször meg kellett elégednie azzal, hogy a csatornákat általában kisebb méretekkel építették meg. A vízlevezető csatornáknak a befogadó vízfolyásnál lévő betorkolásához a töltésekben zsilipeket építettek ki. Az építés azonban szilárd altalaj hiányában rendszerint igen nagy nehézséggel járt. Számos esetben - főként a kezdeti időszakban - a zsilipek bedőltek, nagyobb részük pedig megrepedezett. A bekövetkezett katasztrófák hatására elterjedtek a vasbeton csőzsilipek és átereszek. Amikor azonban a befogadó vízfolyás szintje magasabb volt a belvízcsatornában jelentkező vízszintnél, az egyszerű gravitációs beeresztés helyett szivattyútelepekkel kellett megoldani a vizek átemelését. Egy gőzüzemű szivattyútelepet létesíteni, különösen az 1880-90-es években, egy kevéssé tehetős társulat számára meglehetősen költséges volt, ráadásul az alkalmazott gépek hatásfoka sem volt kielégítő. (Az első gőzüzemű belvízi szivattyútelepet a Szolnok megyei Sajfoki csatornán 1878-ban megépítő társulat is csődbejutott vállalkozásával!) Ennek ellenére a szivattyús megoldás a századfordulót követően egyre inkább elterjedt a társulatoknál. Igaz a technikai fejlődés addigra jóval nagyobb hatásfokú berendezések üzembeállítását tette lehetővé, amelyeknek egyszersmind az üzemeltetési költségeik is kisebbek voltak. A belvízlevezetés szükségességének gondolata ezidőtájt már annyira átment a birtokosság köztudatába, hogy a szivattyútelepek felállításának és szaporításának érdekében nem kellett nagyobb állami nyomást gyakorolni a társulatokra. Fejér László FELHÍVÁS A Dunaharaszti Baktay Ervin Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola felvételt hirdet az ötéves képzési időtartamú környezet- és vízgazdálkodási technikusi szakra. A szakközépiskolát elvégző tanulóknak a negyedik év végén érettségi vizsgát kell tenniük a Nemzeti Alaptanterv és a közismereti tárgyak érettségi követelményei alapján. A nyelvtanulást sokoldalú külkapcsolataink segítik. A távolabb lakókat várja diákotthonunk! Az ötödik év végén a technikus képesítő vizsga sikeres letétele után vízügyi cégeknél, a vízellátás-csatornázás területén, a vízügyi igazgatóságoknál a felszíni és felszín alatti vizek gazdáiként, építő vállalkozásoknál, környezetvédelemben, földmérési feladatokban, önkormányzatoknál várják sokrétűen képzett technikusi oklevéllel rendelkező végzett szakembereinket. Továbbtanulási lehetőség van bármely felsőoktatási intézményben. Végzett hallgatóink elsősorban a Budapesti Műszaki Egyetemen és a bajai Eötvös József Főiskola Műszaki fakultásán való továbbtanulást választják és sokan közülük építőmérnöki diplomát szereznek. Részletesebb információk: Baktay Ervin Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola 2330 Dunaharaszti, Baktay tér 1. Telefon: 06-24-370-324 7
