Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 2. szám

vés... Hogy miért? Mert olyan nagy a fajsúlya, a sűrűsége, hogy szinte kiprésel magából min­den idegen anyagot. Mert az atomjai közeled­ni akarnak egymáshoz, érezni, érinteni akarják egymást...- Mint egy szenvedélyes, félőrült szerel­mes! - gondolom magamban, s eszembe jut az ókori költő' versének egy sora, amit a költő mond - soraival halhatatlanná tett - kedvesé­nek: „...Szemiramisz-fal lenne most a könnyű szövet köztünk...” Zsemlovics Imre szerint az arany is úgy akar szemcse a szemcséhez, atom az atomhoz simulni, egymásba olvadni, mint a szerelme­sek az első, legszebb éjszakájukon!... S ez már messze túlmegy a mesterség, a szakma szeretetén, ez már a rajongó művész szeretete... Talán a szobrászé, aki szereti a fát, a követ, ihletet merít belőle... Talán a költőé, aki az agyonkoptatott, leszürkített, igazi értel­müket veszített szavaknak új, halhatatlan ze­nét, ízt, színt, hangot ád és így alkot halhatat­lan remeket...- ... ezért kell őt tökéletesen megismernem és HOZZÁ alkalmazkodnom, - mondja az aranyász, és én csak most tudatosítom, hogy az aranyról mindig egyes szám harmadik sze­mélyben beszél, ha tűzbe jön. Például így: „...ő már nem ül le a fenekére, hanem a vízben le­beg...”, stb. Ráadásul meg is személyesíti! S én már azon sem csodálkoznék, ha tegezné, vagy önözné az aranyat, amikor „kettesben van VELE’’... Eddig annyira fogva tartott beszédének íze, szép magyarsága, szinte utánozhatatlan zama­­ta, hogy ez az egyébként szokatlan jelenség el is kerülte az én városi beszédhez, s az itteni - eléggé megromlott, megrontott - magyar be­szédhez alkalmazkodott figyelmem. Annyira beleilleszkedett a beszédstílusába, előadás­módjába... Bizonyára nem véletlen, hogy a nagy magyar tudós, Bél Mátyás is a csallókö­ziek, az igazi, a régi csallóköziek beszédét tar­totta a legszebb, legízesebb magyar beszéd­nek... Valakire azt mondta Zsemlovics Imre, hogy: „Azóta nincs világa!” Azt jelenti az ő nyelvén, hogy az illető már nem örül az élet­nek... Hát mondhatnánk ezt szebben? Most valahonnét egy zsebkendőbe csoma­golt, madzaggal gondosan átkötött valamit vesz elő... Idős parasztasszonyoknál láttam már ilyes­mit. Amikor azt hitték, hogy senki nem nézi őket, alsószoknyáik valamelyikének rejtett zsebéből varázsolták elő a többszörösen össze­csomózott zsebkendőt, szép lassan, néha még a fogukat is igénybe véve, kibontották, s annyi pénzt vettek elő belőle - több talán nem is volt benne -, amennyit egy városi ember csak úgy gondtalanul, hanyagul a zsebébe csörget, vagy gyűröget... Imre bá leszedi a madzagot a kis csomag­ról, azután a zsebkendőt, s mindezt a lehető leglassúbb, legünnepélyesebb mozdulatokkal, mintha valamilyen régen elfeledett vallási szertartást végezne, aminek mindig, minden körülmények között meg kell adni a módját... A zsebkendő alatt még papír is van, de nem is egy: egy durva és egy egészen vékony selyem­papír! Ez utóbbiból vastag, nehéz és igen kön­nyen hajlítható, puha aranylemez kerül elő... Pontosan tíz dekát nyom! S ez nem közönsé­ges arany ám, hanem kilencszázötvenes fi­nomságú sárarany!... Hogy ezt mit jelent, azt már bizonyára tudják, de azért megismétlem. Azt, hogy ezer részből kilencszázötven az arany és csak ötven a más anyag, főként ezüst!... Pontosan annyi ez az arany, amennyit utolsó éveiben, a már betegeskedő Szakolczai Antal nyaranta ki szokott mosni a Duna másik oldalán, Ácsott... Igaz, hogy „hivatalosan”!- Ezt holnap viszem fel Pozsonyba, a mú­zeum ásványtani osztályára! - mondja Zsemlovics Imre. Egy másik selyempapírból vaskos, 47 gramm súlyú aranyász-gyűrűjét ve­szi elő. Rajta a felirat: Zsemlovics Imre arany­ász, Zlatná na Ostrove... A legtöbb régi arany­ász készíttetett, vagy pedig maga készített ilyen gyűrűt, amit csak ünnepnapokon viselt az ujján. Többségük a koporsóba is magával vitte... De erről talán jobb lesz hallgatnom a mai „ántiviiágban”! Imre bá lassan tempósan visszacsomagol mindent, amit kincseiből megmutatott.- Kitől tanulta az aranyász mesterséget ?- Még egészen kicsi kölyök voltam, amikor a harmincas évek derekán láttam először aranyászokat munka közben, a Lél alatti záto­nyon... Ácsiak voltak. Azután már nap, nap után ott bóklásztam, egyre közelebb somfor­­dáltam hozzájuk és néztem, mit csinálnak... Először tudomást sem vettek rólam, azután va­lahogy megszoktak, odahívtak magukhoz, étellel kínáltak vagy megkértek, hozzak nekik ezt vagy azt az üzletből... (Tehát Zsemlovics Imre ismeretsége is úgy kezdődött az arany­ászokkal, ahogyan az enyém. Csak éppen ő nem zsákmányolt tőlük mosópadot. Egyébként később kissé másként mondta el ezt. Úgy, hogy az apja kovácskodott, s közben lejárt a vízpartra és figyelte az aranyászok munkáját, el is tanulta azt. Imre bá szerint az apjának na­gyon jó szimata volt az aranyhoz, mindjárt megtalálta a legdúsabb helyeket. Hogy az apja is aranyászott volna, arról nem beszélt.)- Látták, hogy érdekel a munkájuk és szí­vesen felelgettek kíváncsi kérdéseimre. Mesél­­gettek Tündér Ilonáról és társnőiről, akik a ha­jukból fésülik ki az aranyport, kezembe adták a szerszámaikat, s megmagyarázták, melyik mire való, hogyan kell használni. Mutattak aranymogyorót, aranydiót, sőt még aranyalmát is (!), meg aranyport... Lassan-lassan eltanul­tam tőlük a mesterséget, mert gyerek előtt nem titkolództak... Közben múltak az évek, és egy­re inkább megszerettem a szomszédban höm­pölygő Dunát, a szép, szabad aranyász életet, meg magukat az arany ászokat... Hát így lettem aztán én is aranyász. De az utolsó igazi csallóközi aranymosó nem csupán az aranyról beszél ilyen nagy sze­retettel, hanem a természetről, az állatokról és a növényekről is... Azt hiszem, ha valaha, va­laki elszakítaná őt a Dunától, nem élné túl. Mesél a legendás Lídia királynőről, aki - szerinte - névadója lett a híres aranymosó zá­tonynak... Mátyás királyról, aki rangrejtve va­­dászgatott a közeli rengetegben és gyakorta ül dögéit az aranyászok meg a halászok tüzénél, evett bográcsukból és meghallgatta panaszai­kat... Beszél sok-sok óriási csontról, mamut­agyarakról, állati és emberi koponyákról, régi pénzekről, fegyverekről, szerszámokról, me­lyek a Duna kotrása közben kerülnek napvi­lágra és azután - kézen-közön - elkallódnak, szemfüles magángyűjtők tulajdonába kerül­nek, esetleg a hajó legénysége visszahajítja azokat a Dunába. Elmondja, hogy a Lídia-zátonnyal szemben egy ősi erődítmény fala van a víz alatt... Az erődöt még a rómaiak építették, azután a kőfal - a víz munkája következtében -, az alámosott parttal együtt, lassan a vízbe csúszott. A horgá­szok most is a kétezer éves falakon állnak, de legtöbbjük még csak nem is sejti, mi van a lá­ba alatt... Beszél a madarakról, melyek viselkedésé­ből ő már jó előre tudja, áradni vagy apadni fog-e a víz? De elárulja ezt neki a vízi csigák viselkedése, a ladikot verő víz hangja. El­mondja, hogy a megáradt Duna vizének színé­ből azt is tudja, melyik mellékfolyója áradt meg éppen. Hát ilyen ember az utolsó csallóközi arany­ász. Szereti a csendet, az elmélyedést, de a dalt, a mesét és a tréfát sem veti meg... ismeri és szereti a természetet, lelkiismeretesen gondos­kodik a családjáról. De nem szereti azokat az embereket, akik a gyors meggazdagodás remé­nyében puhatolóznak nála, zaklatják munka vagy pihenés közben, s azután haszontalanul feltúrják az aranytartalmú fövenyt, mert azt hi­szik, hogy máról-holnapra milliomosok lehet­nek. Az ilyen és hasonló emberektől irtózik, s ezért nem is mond nekik semmi érdemlegeset az aranyász mesterségről. Néhány évvel ezelőtt villámcsapásként ért a halálhíre, hiszen esküdni mertem volna rá, hogy legalább száz évig él... Az egykori arany­ászok csillagporos azúrösvényén elballagott az égi aranyász-öntésekre. Úgy érzem, hogy onnét fentről is a csalló­közi kis országot és szeretett Dunáját nézi - és félti. Mert van rá oka! (Folytatjuk) Nagy László Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom