Víztükör, 1999 (39. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 2. szám

dós sem veheti fel a versenyt! Hogy miért nem? Azt is megmondom. Mert ennek az ős­mesterségnek még nincs igazi tudósa!... S az a helyzet, hogy az úgynevezett szakember már azzal a tudattal jön el ide hozzám, hogy ő ugyan semmit, vagy csak nagyon keveset ta­nulhat egy „tanulatlan” embertől, mert ő már mindent tud a szakkönyvekből. Ahogyan - el­méletileg - valóban sokat is tud!... Csakhogy - tudtommal - a mi viszonyainkra, adottságaink­ra alkalmazott aranyász szakkönyvek nincse­nek, s ha az illető megpróbálkozik itt az arany­mosással, nagyon hamar rájön, mert rá kell jönnie a saját kárán, hogy a könyvekből szer­zett, csupán elméleti tudása - itt ezen a számá­ra ismeretlen terepen - szinte egy fabatkát sem ér! Beigazolódott ez először 1910-ben, majd a harmincas évek derekán, amikor előbb a ma­gyar, majd pedig a csehszlovák „szakember­­gárda” tudománya mondott itt csődöt. (Ekkor próbálkoztak a dunai arany nagyüzemi, gépesí­tett kitermelésének a megvalósításával.)- Talán a cipészséget vagy a szabóságot meg lehet tanulni könyvekből? Még a legjob­­bakból, legalaposabbakból sem! S ez azoknál jóval nehezebb mesterség, ezt elhiheti ne­kem... Amit az ember egy egész életen át, nagy-nagy akarással, kitartással, lelkesedéssel, kitűnő mesterek útmutatása, irányítása mellett, a helyszínen tanul, azt senki még a legművel­tebb ember sem sajátíthatja el rövid idő alatt, könyvekből és újságcikkekből meg éppen nem... Na, de engem vár a munka. Maga csak jegyzeteljen és kérdezzen! Nézem, hogyan dolgozik Ha minden munkahelyen így dolgoznának, már itt lenne az a sokak által megálmodott, de a valóságban soha nem látott Kánaán, és Csal­lóközünk visszaváltozna Arany-kertté, Tün­dérkertté, ahogyan egykor nevezték is boldog és szabad lakosai... S ennek a hangyaszorgalmú embernek, aki kora hajnaltól végzi ezt a kézi aratásnál is jó­val nehezebb munkát ebben a kánikulában, még énekelgetni is van kedve. Rossz időről énekel, mintha csak ezzel akarná „hűtőzni” magát. De a dal szereplője ugyan ki is lehetne más, mint a dunai aranyász? Esik eső, fúj a szél, fázik a szegény aranyászlegény. Nincsen neki szűre, subája, mert elitta a bezdáni csárdába...- Több ilyen dalt ismertem, tanultam meg az öreg aranyászoktól, majd lassacskán megint eszembe jutnak... Tudja, ha nagy a víz, bekö­­szöntenek az aranyász-ünnepek, akkor is ki­­kijárogatok valamelyik kedves aranyászó he­lyemre, aztán csak tüzelgetek magamnak a vízhozta fával. Néha fél éjszaka elheverészge­­tek a tűz mellett és gondolkodom, figyelem a természetet... Legjobban szeretem a tavaszi meg az őszi Dunát, s a madarak vonulását... Életem legszebb napjait itt töltöttem el a Duna mellett, s higgye el nekem, hogy nem is kíván­kozom el innét sehová!- Aztán min gondolkodik, Imre bátyám?- Sokszor gondolok például a régi arany­ászokra... A szép, szabad életre, amikor még minden idejüket itt tölthették a víz mellett... Tudja, én sem tudnék a víztől, a Dunától elsza­kadni. Ha egy napig nem látom, már nagyon hiányzik. Ezért - és nem másért - dolgozom most is egy dunai kotróhajón... Korántsem olyan megerőltető munka az, mint az arany­mosás, nem is hasonlítható hozzá, hiszen a gé­pek dolgoznak helyettünk. És mégis, ott mun­ka után holtfáradt vagyok. Az a zaj, dörömbö­­lés, kiabálás, ahol az ember még a saját hang­ját sem hallja, lábam alatt a lélektelen, hideg­rideg vasfedélzet - kifárasztanak... Itt meg akárhányszor ledolgozom naponta a tizen­hat-tizennyolc vagy még több órát is, ha az időjárás sürget, és nem érzek különösebb fá­radtságot... Meg ez más, egészen más, tudja olyan kellemes fáradtság...- Tudja, hogy sok mesében teljesül a hős három kívánsága... Maga, Imre bátyám, mit kívánna?- Már sokszor gondolkodtam ezen... Elő­ször is azt, hogy soha többé ne legyen háború, mert egyetlen dolgot gyűlölök csupán az élet­ben, az esztelen, a kegyetlen vérontást... A má­sodik kívánságom az lenne, hogy ilyen egész­séges maradjak még nagyon sokáig... A har­madik pedig az, hogy az aranymosás lehessen az egyedüli foglalkozásom. Nézze, a gyereke­imet kitaníttattam, kenyeret adtam a kezükbe. A leányom férjhez ment, a fiam megnősült. Én igénytelen ember vagyok, a feleségem is az...- Az első két kívánságát értem. Gondolom, a józan emberek döntő többségének bizonyára ez lenne a kívánsága. De hát a harmadik!... Gondolja, hogy ma is megélhetne az aranymo­sásból? - kérdem, bár tudom, mi a valóság, s azt is tudom, hogy ez talán az egyetlen olyan kérdés, amelyikre teljesen őszinte választ alig­ha kaphatok. A lapátpróbák eredménye és az összes kapott válaszok homlokegyenest ellent­mondanak egymásnak...- Biztosan megélnék belőle, - mondja Im­re bá, majd egy kis szünet után így folytatja: - annak ellenére, hogy ma már a Duna nem hoz anynyi aranyat, mint száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt. De nem is pénzért csinálom. Csodálatosan szép mesterség ez, nekem a leg­szebb... Tudja, milyen szép itt, amikor nyug­szik a nap? Amikor a szürke fény egyre sötéte­dik és lassan mindent elnyel a csend? De ne­kem még nincs este, mert vízmerő köpőcém tovább fodrozza a Duna vizét... Sokszor a munkám benyúlik a késő éjszakai órákba. Én meg nem és nem tudom itt hagyni a holdvilá­gos szép Dunát. Napközben, meleggel alszom ki magam... És amikor megcsillan a sötét posz­tón a szép, sárga arany... És ezt így szóról-szóra egy olyan ember mondja, aki csak néhány évig ült iskolapad­ban, akinek a szülei egyszerű dohánytermelők voltak...- Ennyire szereti az aranyat?- Szeretem, de nem úgy, mint a zsugori, pénzsóvár ember. Az arany nekem nagyobb ér­ték - örök titok... melybe még nem sikerült be­hatolnom teljesen... De meg akarom ismerni minden titkát... Az aranyász otthonában folytatjuk, - mint már annyiszor -, a késő éjszakai órákba nyúló beszélgetést. Az arany - jótékony - titkairól A köpőce nyele hosszú, hogy az aranyász ne hajladozzon vízmerés közben 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom