Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 3. szám
Töltésszakadás a Szamos bal partján Elindultunk a szakadás elzárására. Az osztag vonulása közben. Ököritófiilpöst elhagyva özön-vízszerű eső szakadt ránk és a sötétség. A felderített útvonalon. az árvízvédelmi töltés előtt emlékezetem szerint kb. 0,5-1 km távolságra valamilyen meder (valószínűleg holtág) keresztezte utunkat. Mikor elértük e medret, döbbenten láttuk, hogy a délután még megfelelőnek látszó úton, másfél méteres mélységet meghaladó víz áramlik. Az átkelés lehetetlen. Nincs mit tenni, meg kell fordulni és más úton megközelíteni a folyót. A sötétben, szakadó esőben szűk helyen az osztag járműveinek megfordítása nem tartozott a kellemes tennivaló közé. Hogyan tovább? A délutáni felderítés során, valamilyen jó érzékkel „megsúgva”, megérezve megállapítottuk, hogy nem nagy távolságra Rápolt község mellett elérhető a Szamos töltése és az ott lévő rámpa alkalmas lehet a kirakodásra. Az osztag járműveinek megfordítása után, a bekötőút végén balra fordulva rövidesen a Szamos árvízvédelmi töltésnél álltunk meg. Rövid helyszíni tájékozódás után megkezdtük a lerakodást, a hídmező szerelését. Előzetesen ugyanis már megállapítottuk, hogy a keskeny, átázott töltéskoronán a kb. 4 km-re lévő szakadáshoz a megközelítés, a felszerelések leszállítása, gépkocsikkal nem oldható meg. Másnap reggelre az úszó hídmező gyakorlatilag bevetésre készen állt. A rakodási helytől a folyó közepe felé, a hullámtéren lévő fák, bokrok közötti keskeny nyíláson át lehetett kilátni, lehetett látni a megáradt folyó vízének rohanását. A víz sebessége, a felszínen kavargó uszadékok, a fák, bokrok koronájának látványa nem volt idegnyugtató, ezért az ismeretlen vízen szükségesnek láttuk, hogy a szakadásig a felvonulási útvonalat felderítsük. Szerencsénk volt, hogy így döntöttünk. A szakadás és a vízreszállás helye között, kb. fele úton, ott feszült a „béke-időben” üzemelő komp drótkötele, alig 20-50 cm-re a vízszint felett. A felderítő motorcsónakból szinte az utolsó pillanatban vettük észre a folyót merőlegesen keresztező akadályt. Lefejezett volna minden motorcsónakban ülőt, ha nem vesszük észre. A drótkötél érzékelésével egyidőben nyomban part felé fordult a csónak. A partra futatva a víz-járművet, megvizsgáltuk, leereszthető-e a drótkötél. A kísérlet sikertelen volt. Meg sem tudtuk mozdítani. Mi legyen? A szakadás megközelítése csak úgy oldható meg, ha ezt az akadályt eltávolítjuk. Csak robbantással lehet elszakítani. Ehhez viszont a területi polgári szervezetek és szakaszvédelem engedélyére és robbantási szakemberre van szükség. (Se robbanóanyagunk, se szakemberünk nem volt.) Nyíregyházáról, a honvédségtől kaptunk robbanóanyagot és robbantási szakembereket. Szabad volt az útvonal, délután 18-19 óra körül járt az idő. Jöhetett hát a hídmező, de tudtuk: éjszaka sötétjében kell a szakadást megközelíteni. A töltésszakadásnál a hullámtéri és az elöntött terület vízszintkülönbség még igen jelentős volt. Iszonyú erővel zúdult kifelé a víz, kétoldalt folyamatosan bővítette a szakadás méretét. Hogy ez milyen látvány? Leírni nem lehet. Csak az tudja elképzelni, aki látott már ilyet vagy valami hasonlót. „Fenséges és félelmetes” a szakadáson kizúduló víz látványa. A látvány adta benyomást erősítette az átzúduló víz hanghatása. A gondolatok úgy kavarognak az emberben, mint a szakadáson átömlő víz. „Ezt kell megfogni, megállítani?!” Az első feladat az volt, hogy biztonságos helyre kikössük a hídmezőt, majd biztosítsuk a töltéscsonkokat, megakadályozzuk a szakadás további bővülését. A hídmezőt a szakadástól kb. 100-150 mre, a hullámtérbe benyúló rámpa védelmébe kötöttük ki, horgonyoztuk le. A töltéscsonk biztosítása során, 7 méteres pátrialemezekkel készítettünk szádfalat, a szakadás szélétől kb. 18-20 m-re. A másik töltéscsonkot az elzárásban résztvevő másik osztag hasonló módon védte le. A töltéscsonk biztosítását, a pátrialemezeket, a szakadás bővülése kb. másfél nap alatt elérte, de a további bővülést a csonkbiztosítás megakadályozta. A nehezebb feladat ezután várt az osztagra. Meg kellett kezdeni a tényleges elzárási munkát. Úgy döntöttünk, hogy az elzárás egy cölöpsor vízszintes gerendázatára támaszkodó, pátrialemezekből kialakított fal lesz. Le kellett verni tehát a kb. 7 m hosszú 40x40 cm keresztmetszetű cölöpöket. E feladathoz azonban a hídmezővel meg kell közelíteni a szakadást és biztonságosan, munkavégzésre alkalmas módon rögzíteni. Ez mindaddig problémát jelentett, amíg az első két-három cölöp nem volt a helyén, nem volt beépítve. Azután már a cölöpsornak támaszkodhatott a hídmező. Mindezt éjszaka, sötétben kellett végrehajtani. Hozzá kell tenni, hogy az osztag dolgozói nem kezdőként tevékenykedtek. Gyakorlott, rutinos emberek voltak. A „rutin” természetesen a körülményekre, a felszerelések kezelésére vonatkozott. Ily méretű feladattal mindegyikünk először találkozott. Hogyan is oldotta meg az osztag a feladatot? Nem is lehet talán leírni. Szinte centiméterenként araszolva közelítettük meg a beavatkozási pontot. A hídmező négy sarkán lévő csörlők, horgonyok segítségével, szinte teljes csendben, csak a vezénylő műszakvezető kurta vezényszavaira: „No még egy fél métert, no még harminc centimétert előre” „Állj! Cölöpöt előkészíteni!” A feszültség a második cölöp verése idején oldódott, amikor is a hídmezőt a cölöpök már megtámasztották. Hat-nyolc cölöp leverése után, a vízszintes gerendázat elhelyezésére és a gerendázathoz támaszkodó pátrialemezek beépítésére került sor. 7-8 méteres pátrialemezeket kb. 3-3,5 m mélységig vertük a talajba. A talaj nagyon keménynek mutatkozott. Préslégkalapáccsal kb. 1,0 m körüli mélység után már csak Demag cölöpverő berendezéssel sikerült a megjelölt szintig leverni a pátrialemezeket. Az elzárás leírásához tartozik, hogy a cölöpsort mentett oldal felől kb. 45°os gerendázattal megtámasztottuk. Az elszakított töltés vonalába szorítógát épült kb. 1,2-1,5 m magasságban. Az elzárási munka alatt a Szamos vízszintje fokozatosan csökkent és az elzárás befejezésére már a hullámtérről vissza is húzódott a víz. A szakadás másik oldalán dolgozó osztagot közben elvezényelték, így a feladat teljes befejezése ránk maradt. A vízszínt csökkenés alatt az elzárási munka tempója változatlan volt. Ez bizonyos mértékű elégedetlenséget váltott ki az ott dolgozókban. „Miért kell enynyire hajtani?” Szükséges volt az elzárás sürgetése. Emlékeztem szerint az elzárást május 30-ra befejeztük és június 8-a körül megérkezett a következő árhullám, amely alacsonyabb volt ugyan, mint a töltésszakadást előidéző első árhullám, de a szakadáson ismét újabb víztömeg juthatott volna ki a területre. Levonható a tanulság: egy töltésszakadás elzárását mind-Töltésszakadás elzárása addig erőltetett ütemben kell végezni, amíg a biztonság nem teremtődik meg. Egy ilyen feladat végrehajtásában részt venni, irányítani, esetenként embereket meggyőzni, nagyon nehéz, nagyon szép és sok tanulsággal járt. Úgy érzem, hogy e rendkívülinek tetsző feladatokról a szakma az események után alig beszélt. Pedig érdemesek a kiértékelésre. Megér-né a szerzett tapasztalat. Kamatozna a jövő számára. Dr. Kuliczka László (A felvételeket a Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény fotóarchívuma bocsátotta a Víztükör rendelkezésére.) 22
