Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)
1998 / 3. szám
ÁRVÍZI MORAJLÁS ÓPUSZTASZEREN Kérem a Tisztelt Olvasót, ne ijedjen meg! Noha az „ördögöt” az új kiállítás készítői felfestették a falra, nem fenyegeti árvízi veszély az ópusztaszeri gátőrház látogatóit. Amikor két évvel ezelőtt a Nemzeti Emlékparkban megnyílt a vízügyi kiállítás, előre látható volt, hogy a szertárépület egyik felében és a gátőrház előtti szabad téren folytatni kell majd a bemutatót, hiszen nem lehet lemondani az évi több százezer látogató megfelelő informálásáról és szórakoztatásáról. Amíg a gátőrház munka- és lakóhelységeiben a Tisza-szabályozás történetét felelevenítő hagyományos kiállítás megadja a látogatóknak azokat az alapinformációkat, amelyeket minden magyar polgárnak, de legalábbis minden alföldi embernek tudnia kell(ene) a legnagyobb szabású természetalakító munkálatról, ami a Kárpát-medencében napjainkig történt,- addig az új kiállítási részben az 1879-es szegedi árvíz kifejlődése követhető nyomon terepasztalon, fénygrafikán és a mindent elnyelő ár hangzavarában. Az újszerű és hatásos megjelenítésű kiállítást népes közönség jelenlétében dr. Hajós Béla vízügyi helyettes-államtitkár avatta fel 1998. május 20-án. Mialatt a közönség kisebb csoportokban végigélvezhette az árvízi produkciót, a nap is kisütött, s a verőfényes délutánon került sor a központi épület előadótermében a nap második rendezvényére, melynek során - a Tiszavölgy vízszabályozásával is kapcsolatban álló- négy jeles reformkori mérnökünkről emlékezett meg Kaján Imre, az esztergomi Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum igazgatója. A mérnökök közül háromnak - Galambos Sámuelnek, Keczkés Sándornak, és Vargha Jánosnak idén ünnepeljük kétszáz esztendős születési évfordulóját, míg negyedikük, Nagy István éppen 150 éve hunyt el. Műszaki elődeink sorsáról szomorúan kell megállapítanunk, hogy keveset jegyzett fel róluk a történetírás. Csak Keczkés Károlynak tudjuk a születési és halálozási dátumát is pontosan. Hiába no! a magyar érzelmes nép, poétáinak gyakrabban állít emléket, mint a számok és tervek földjén járó robotosainak. Az előadást követte „A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története” c. kötet könyvbemutatója, amelyben a szerzők - dr. Dunka Sándor, dr. Vágás István és Fejér László - egészítették ki az előadóülésen elnöklő Török Imre György méltató szavait. Dr. Hajós Béla helyettes államtitkár avató beszéde az Opusztaszeri Nemzeti Emlékpark új vízügyi kiállításán Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az időjáráskutató szakemberek szerint hazánk időjárásában lezárult egy hosszantartó, s felettébb száraz periódus és ismét várható, hogy nedvesebb évek köszöntenek a Kárpát-medencére. Meg kell jegyezzem, hogy az elmúlt fél évezred tapasztalatai alapján ez így természetes, hiszen „vizes” berkekben eléggé közismert, hogy Közép-Európa ezen magas hegyvonulatokkal körbehatárolt vidékének élete aszályok és árvizek szélsőségei között zajlik. Noha korunkban a víz - különösen a tiszta víz - értéke a korábbinak sokszorosára emelkedett, nemcsak közgazdasági értelemben, hanem mindennapjaink életminősége, az emberiség jövője szempontjából is - ha azonban a víz árvíz, vagy belvíz formájában jelentkezik, legelső teendőnk a védekezés. Ilyenkor a lakosságot és az elöntéssel fenyegetett értékeket kell a vizek lehetséges kártételeitől megóvni. A magyar Alföld jelentős része a Tisza és mellékfolyóinak egykori árterületén fekszik, ezért e tájon különös jelentősége és történelmi hagyománya van az árvizek elleni védekezésnek. Közel 120 esztendeje annak, hogy a Tisza újabb kori történetének legpusztítóbb árvize intő jelet hagyott a mindenkori magyar társadalomnak, hogy milyen katasztrófához vezet, ha kollektív tudatában halványulni engedi az árvizek természetét és nem tesz meg „békeidőben” is mindent, amivel elejét veheti a tragédiáknak. 1879 márciusában a magukra hagyott szegedi polgárok és a kivezényelt katonák hiába küzdöttek a rontásukra rendelt elemekkel, a szélviharral és a vízárral, hosszú évek „ejh, ráérünk arra még!” mulasztásait nem lehetett hősies önfeláldozással ellensúlyozni. Amikor tehát a magyar vízügyi szolgálatnak lehetősége nyílott arra, hogy az ópusztaszeri nemzeti emlékparkban olyan épületet állítson fel, amely e vidéken leginkább jellemzi az ármentesítés elmúlt másfél évszázadát, keresve sem találhatott volna alkalmasabbat az előttünk álló gátőrháznál, amelynek kiállítását 1996-ban, a Víz Világnapján nyitottuk meg. Az elmúlt két esztendő alatt a kiállítás némileg bővült. A XIX. századvégi gátőrház melléképületében fénygrafika és hangeffektusok idézik fel a látogatók számára az egykori szegedi árvíz történéseit és hangulatát. A gátakat áttörő víz robajlása a minket körülvévő természet kegyetlen arcát villantják fel. A csendesen és nyugodtan folyó „szőke Tisza” a természeti körülmények hatására megmutatja hihetetlen erejét. Lehetetlen nem gondolni Petőfi híres versére, amely még a folyó általános szabályozását megelőző utolsó nagy árvíz élménye alatt született. A melléképület előterében láthatók azok a gépi berendezések, amelyeket a XIX. század végének, ill. századunk első harmadának idején rendszeresen használtak elődeink. A beltéri kiállítás megoldásáért Molnár Zsuzsa és Varjas Miklós művészeket, a hangulatos kültéri együttes összeállításáért pedig az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetőit és munkatársaikat illeti a külön dicséret és köszönet. Vendégeink e megnyitó alkalmával vehették kézbe Tájak-Korok- Múzeumok kiskönyvtárának legújabb füzetét, amely az előttünk álló kiállítást ismerteti a Vízügyi Múzeum munkatársának, Kisgergelyné Károlyi Juditnak tollából. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink! Az új kiállítással a mindenkori árvízi áldozatok emléke előtt is tisztelgünk. Mindannyiunk közös kötelessége, hogy hasonló katasztrófákat ne engedjünk megismétlődni, de ugyanakkor az is kötelességünk, hogy felhívjuk a figyelmet e katasztrófák bekövetkezésének lehetőségére. Nem szabad elfelednünk, hogy amíg a víz természeti körforgása fennájl, addig számolnunk kell az árvizekkel is! E gondolatok jegyében engedjék meg, hogy az Emlékpark látogatóinak ezen új kiállítást átadjam! 15
