Víztükör, 1998 (38. évfolyam, 1-5. szám)

1998 / 1. szám

Korszerű magyar-ukrán határvízi egyezmény született

1997. évi utolsó számunkban hírt adtunk arról, hogy többéves előkészítő munka után 1997. november 11-én Budapesten, a magyar és az ukrán miniszterelnök jelenlétében Dr. Lotz Károly és Viktor Horev miniszterek aláírták a Magyar Köztársaság és Ukrajna közötti új határvízi Egyezményt.

Az egyezmény tartalma sok tekintetben példaértékű, emiatt egyfajta mérföldkövet fog jelenteni a Magyarország számára olyan fontos kétoldalú határvízi együttműködések rendszerében. Ahhoz, hogy ez a valóban korszerű egyezmény megszülethessen alapos előkészítésre, a partnerek kompromisszumokra kész közreműködésére volt szükség. Segítette a közös kodifikációs munkát az a több évtizedes szakmai együttműködési tapasztalat is, mely mindkét félnél felhalmozódott.

A magyar-ukrán határvízi vízgazdálkodási együttműködés a korábbi magyar-szovjet együttműködés folytatását jelenti. A második világháború után az árvízi biztonságot segítő munkálatok eleinte egymástól függetlenül folytak. Az 1947-48. évi téli árvízkatasztrófa tapasztalatai alapján, magyar kezdeményezésre, 1950. május 29 - június 9. között került sor Ungváron a két fél kormányküldöttségeinek tárgyalására, amelynek eredményeképpen megkötötték „A Magyar Népköztársaság Kormánya és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Kormánya között a magyarszovjet határon, a Tisza folyó vidékén, az árvízkárok megakadályozására és a vízlefolyási viszonyok szabályzására irányuló intézkedésekről“ szóló egyezményt.

Az 1950-81. között hatályos egyezmény fő jellemzője volt, hogy döntően az árvízkárok elhárítására irányult. Ebben a három évtizedes időszakban ugyanakkor fokozatosan az egyezmény hatályát jóval meghaladó, széleskörű együttműködés alakult ki az érdekelt vízügyi szervek között, (pl. a vízminőség-védelem, a vízkészlet-gazdálkodás, az információcsere területén).

1981-re megértek a feltételei annak, hogy megújítsák és lényegesen bővítsék a határvízi egyezmény szakmai tartalmát. Az 1981. június 22-én Moszkvában aláírt második egyezmény tárgyi hatálya többek között kiterjedt:

az árvíz- és belvízvédelem, valamint a jégjelenségek káros hatásai elleni védekezésre;

a szennyezés elleni védelemre, a vízminőség ellenőrzésére;

a vízkészletek megosztására;

az információcserére.

Már akkor rögzítették azt a fontos elvet, hogy a Tisza folyó vízgyűjtőjén tervezett, illetve megvalósított és a határvizek vízjárására hatást gyakorló vízgazdálkodási tevékenységet egyeztetni kell. Ez lényegében az egyezmény területi hatályának több vonatkozásban történő kiterjesztését jelentette a Tisza teljes ukrajnai vízgyűjtőjére.

Az 1981-es egyezmény rendelkezései végrehajtásának segítésére, a konkrét operatív feladatokat definiáló szabályzatokat alkottak. Négy szabályzat készült, amelyek részletesen meghatározták az árvízvédelmi, belvízvédelmi, vízminőség-védelmi, valamint a hidrológiai és vízkészletgazdálkodási együttműködés feladatait, kereteit, műszaki adatait, szervezeti feltételeit.

A feladatok részletezése mellett a szabályzatok nagy előnye abban állt, hogy annak tartalmát a meghatalmazottak határozatával lehetett módosítani. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a felek az egyezmény módosítása nélkül bővíthették tovább az együttműködés szakmai területeit. Például így volt mód 1987- től - a csernobili atomerőmű balesetét követően - a határvizek közös radiológiai vizsgálatának bevezetésére.

Sajátossága volt a magyar-ukrán (szovjet) vízügyi együttműködésnek az is, hogy a kormányközi határvízi együttműködéssel párhuzamosan több esetben olyan műszaki-tudományos együttműködés is folyt, mely elősegítette a határvízi kapcsolatok szakmai tartalmának folyamatos bővülését. 1986-90. között a „Vízgyűjtők árvízvédelmi előrejelzési és vízkészletgazdálkodási információs mérőrendszere“ című kutatás-fejlesztési együttműködés keretében a felek például kidolgozták a felső-tiszai egységes automatikus monitoring rendszer részletes tervét. A terv szakmai tartalma ma is helytálló, keretet ad azon fejlesztések megvalósításához, melyek - ha lassú ütemben is - most is folytatódnak.

Az 1980-as években elkészültek a közös érdekeltségű belvízrendszerek kétnyelvű, M 1:50 000 méretarányú munkatérképei és az egyeztetett belvízvédelmi üzemirányítási rendek.

A Szovjetunió felbomlása, valamint Ukrajna önálló állammá válása szükségessé tette a határvízi egyezmény jogfolytonosságának biztosítását és megújítását. Ezért 1992. január 29- én Kijevben szándéknyilatkozat született arról, hogy a vízügyi együttműködést az 1981-ben aláírt magyar-szovjet határvízi Egyezmény alapján kell folytatni és ezzel egyidőben hozzá kell látni az új magyar-ukrán határvízi egyezmény kidolgozásához.

Az 1992. márciusi KHVM kollégiumi határozat szerint: „A magyar-ukrán vízügyi egyezmény korszerűsítése két szakaszban történjék. Az első szakaszban a jelenlegi Egyezmény ideiglenes megújítását, az új nemzetközi jogi státusz figyelembevételével kell előkészíteni. A második szakaszban kerülhet sor a konvención alapuló új és hosszabb időszakra érvényes Egyezmény kidolgozására és megkötésére „

A határozat szellemében az 1993-ban kötött első egyezmény a formai módosítások kivételével azonos maradt az 1981. évivel. Záró rendelkezésére viszont rögzítette azt, hogy hatálya három évig marad érvényben. Ezalatt az idő alatt a Felek - tartalmában is - új Egyezményt készítenek elő, melynek során figyelembe veszik az ENSZ-EGB által kidolgozott „Egyezmény a határvizek és nemzetközi tavak védelméről és használatáról“ c. ajánlást.

Bár a három év kevésnek bizonyult a szakmai előkészítő munka elvégzésére, 1997. november 11-én a miniszterek kormányuk nevében aláírták a méltóan példaértékűnek nevezhető dokumentumot.

Miért korszerű ez az egyezmény?

Elsősorban azért, mert szellemben, általános elveiben, valamint egyes konkrét cikkeiben egyaránt igazodik két fontos az utóbbi években született nemzetközi ajánláshoz:

A határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó 1992. március 17-én Helsinkiben aláírt konvencióhoz, mely általános érvényű alapelveket, illetve nemzetközi jogi eszközöket intézményesít és az első európai sokoldalú nemzetközi jogi okmány az édesvízkészletek védelmének és használatának tárgykörében.

A Duna megóvására és fenntartható használatára irányuló egyezményhez, melyet 1994. június 29-én, Szófiában írtak alá. A többoldalú konvenció többek között megfogalmazza a vízvédelem alapelveit: a védelem megelőző jellegének fontosságát, a „szennyező fizet“ és a „szennyezés ellen a keletkezés helyén kell intézkedni“ elvet.

Néhány példa a nemzetközi ajánlások magyar-ukrán egyezményben történő érvényesítésére:

Bevezető része konkrétan hivatkozik az említett két konvencióra, deklarálva az abban foglaltak általános érvényesítését a kétoldalú együttműködésben.

Az egyezmény hatályát egyaránt kiterjeszti a határt alkotó és a határ által metszett felszíni vízfolyásokra és felszín alatti vizekre.

Az egyezmény a tárgyi hatály és az alkalmazási terület kapcsán használja a határon átterjedő hatás definíciót, vagyis a tárgyi hatály kiterjed „a határvizek állapotában bekövetkező olyan, számottevően ártalmas változásokra, amelyeket teljesen vagy részben az egyik Szerződő Fél joghatósági területén végzett emberi tevékenység okoz úgy, hogy annak a környezetre gyakorolt hatása a másik Szerződő Fél joghatósága területén jelentkezik“.

Az Egyezmény vízgyűjtőre történő kiterjesztésének elvét erősíti az is, hogy a felek „tájékoztatják egymást, és egyeztetést folytatnak egymással a Tisza folyó vízgyűjtőjén tervezett és megvalósított olyan vízgazdálkodási tevékenységekről, amelyek hatást gyakorolhatnak a határvizek vízminőségére és vízjárására. Ez a cikk, különösen azzal, hogy a tájékoztatáson kívül egyeztetési kötelezettséget is előír, megteremti például ajogi kereteit a határ menti térségek regionális vízgazdálkodási terveinek összehangolására, a távlati tervezéshez szükséges kölcsönös adatszolgáltatás igénylésére.

34