Víztükör, 1997 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3. szám
Ajánlások A Magyar Agrártudományi Egyesület Növénytermesztési Társaságának Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Szakosztálya, valamint a Magyar Hidrológiai Társaság Győr-Moson-Sopron megyei Szervezete által december 3-án, Győrben rendezett A tulajdonviszonyok változásának hatása a Mezőgazdasági vízgazdálkodásra a Dunántúlon című szakmai tanácskozás ajánlásai A tanácskozás a mezőgazdasági vízgazdálkodásnak a dunántúli viszonyok között kialakult helyzetével, problémáival, a kiutak keresésével foglalkozott, különös tekintettel a tulajdonviszonyok jelentős mértékű megváltozására. A megjelent nagy számú érdeklődő szakember előtt a felkért előadók és hozzászólók sokoldalúan elemezték a vízrendezés és az öntözés helyzetét a régióban, valamint azokat az anomáliákat, amelyek a tulajdonviszonyokban bekövetkezett változások miatt jelentkeznek, különösen a mezőgazdasági vízgazdálkodási művek, létesítmények fenntartás és működtetése terén. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyes területeken jelentkező „vízbajok“ orvoslása - a káros vizel elvezetése, a vízhiányok pótlása - akkor vált igazán hatékonnyá, amikor a nagy folyók szabályozása és az árvízvédelmi munkák zöme befejeződött és a termelők társulatokat alakítva végezték el és koordinálták a közérdekű vízrendezési, ill. öntözési feladatokat, építették meg és tartották fönn az ehhez szükséges műtárgyakat, berendezéseket. Az állam által támogatott, de lényegében autonóm módon működő társulatoknak az érdekfelismerésen alapuló tevékenysége és fejlődése a II. világháborút követően megszakadt, ekkor hosszabb időre az állami túlsúly vált uralkodóvá mind a beruházásokban, mind az irányításban és a működtetésben. Eközben a vízkárok iránti érzékenység a társadalomban fokozódott, a vízháztartás-szabályozás iránti igény megnőtt, a környezet- és természetvédelem szempontjai előtérbe kerültek, s ezeknek az igényeknek az állami gondoskodás kívánt megfelelni. A rendszerváltozást követően a tulajdonviszonyok gyökeres megváltozása - a sok viszonylag kis birtokos megjelenése - és az állami szerepvállalás általános felülvizsgálata a vízkárelhárításban is a tulajdon szerinti feladatmegosztást helyezte előtérbe, vagyis a helyi érdekeltségű és az utolsó rendű vízgazdálkodási létesítmények kezelése, fenntartása a terület tulajdonosaira, használóira hárul. A tapasztalatok azt mutatják, hogy jelenleg ennek a szerepnek a földtulajdonosok, ill. a földhasználók nem tudnak megfelelni, aminek következtében óriási értékek mennek tönkre és veszítik el funkciójukat a vízkárok megelőzése és elhárítása terén. Mindenképpen szükség van tehát részint a tulajdonosok érdekfelismerésének szakmai és gazdasági szempontok szerint történő segítésére, részint az államnak a közérdeket érvényesítő és a helyi erőforrásokat mozgósító jellegű támogatására ahhoz, hogy a még használható művek megmenthetők és működtethetők legyenek. A tanácskozás résztvevői a következő megállapításokat és ajánlásokat fogadták el. 1. - A Dunántúl mély fekvésű, lefolyástalan , többszörös vízhatásnak kitett területein végrehajtott vízrendezések egyértelműen kedvezőbb helyzetet teremtettek a mezőgazdasági termelés számára, jövedelemfokozó hatásúak voltak. Lehetővé tették a művelésre alkalmas terület maradéktalan megművelését, az optimális talajművelés és agrotechnika alkalmazását, az intenzívebb növények termesztését, a művelési költségek csökkentését. A földek és a rajtuk lévő művek magántulajdonba kerülésével ezek fenntartása megszűnt, a vízvezető árkok feliszapolódtak, az újravizenyősödés megindult, különösen az 1996-ban tapasztalt nedvesebb, csapadékosabb év mutatja ennek jeleit. Javaslat: A területen működő társulatoknak kell kézbe venni a meliorációs berendezések megmentését, felmérését, újraértékelését és kezelését, térségi alapon megteremtve az ehhez szükséges anyagi alapokat. A közcélú művek helyreállítása közérdek, ezt pedig állami forrásból is segíteni kell. 2. A Gazdaszervezetek, az Agrárkamara és a TSz Szövetség bevonásával az FM és a KHVM vizsgáltassa felül és határozza meg a meliorációs befektetések nettó értékét abból a célból, hogy a területre befektetett tőke hasznosulása a kormány agrárprogramjába beilleszthető legyen, összhangban az agrárpiaci rendtartással és az EU követelményekkel. 3. A meliorációs beruházások működésével járó fenntartási költségek támogatására közös FM és KHVM ajánlást kell kidolgozni az érintett térségben felmerülő környezetvédelmi, agrárpiaci és vízügyi érdekek érvényesítése céljából. 4. A használaton kívüli, de nettó értékkel rendelkező meliorációs befektetések fenntartási költségeit a Kincstár normatív alapon fizesse ki az érintetteknek, elsősorban a vízügyi igazgatóságnak és a vízgazdálkodási társulatoknak 5. A környezeti szempontból érzékeny, ill. vízminőség-védelmi és ivóvízbázis védelmi területeken működő meliorációs rendszerek elmaradt felújítási, fenntartási költségeinek fedezésére a környezetvédelmi, a vízügyi és a földművelésügyi tárca az elkülönített állami pénzalapokból közös alapot hozzon létre. Közös pénzalapra volna szükség a katasztrófa jellegű, pl. állami mulasztásból bekövetkező károk megtérítésére is. 6. A termőföldről szóló, valamint a környezetvédelemről szóló törvény adta felhatalmazás alapján a területi hatóságoknak élniük kell a szankcionálással is azon tulajdonosok, ill. földhasználók esetében, akik szándékosan elhanyagolják, vagy tönkre teszik a vízgazdálkodást, s ezen keresztül a talajvédelmet szolgáló létesítményeket. Ugyanakkor együttes ösztönzési stratégia és módszerek szükségesek a művek rendeltetésszerű használatának és fenntartásának támogatására. 7. A területi vízgazdálkodásban szükséges szakmai beavatkozások forrásainak megteremtésében és fölhasználásában jó együttműködésre és az azt segítő koordi10
