Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1994-04-01 / 4. szám
vagy a vízfolyásokban lévő duzzasztók segítségével a vízszint olyan mértékű megemelésével, hogy a zsilipeken keresztül ki lehessen engedni az öntözővizet. Ez viszont azzal jár, hogy a duzzasztó fölötti területeken a talajvízszint nagy mértékben megemelkedik, mert a mederrendezések során eltávolították azt a vízzáró réteget, amely megakadályozta, hogy az altalajon keresztül a víz a környező területre kijusson. Ezzel a mezőgazdaság és az erdészet érdekei ütköztek, hiszen ha a mezőgazdasági területek öntözése érdekében duzzasztottak, akkor az erdők — amelyek a legmélyebben fekvő területeken voltak — víz alá kerültek A mezőgazdasági növények és erdők vízigénye sajnos ritkán esik egybe, így az erdőgazdálkodás számára sokszor előnytelen volt a mezőgazdasági területek ily módon történő öntözése. A Hanság északi része Ennek a területnek természetes vízfolyása nincs. Itt a vízrendezés a felesleges és káros belvizek, időben történő elvezetését szolgálja, tehát megfelelő méretű befogadó csatornákkal lehet megoldani. A Hanság-főcsatoma elkészítése előtt alkalmas befogadó hiányában ezeket megépíteni nem lehetett. A terület régebbi levezető csatornáinak az 1. számú övcsatorna és a Tárcsái- vagy Határ-csatorna pontos létesítési időpontját nem ismerjük. Annyit tudunk, hogy a második katonai felmérés (1840-es évek közepe) időpontjában még nem léteztek, ám az 1879-től 1889-ig történt III. katonai felmérés már feltünteti őket. Ezután 1920-ig lényegesebb csatornázási munkák nem folytak ezen a területen. A Hansági-főcsatorna végleges megépítése után itt is valószínűleg sor került a csatornák tisztítására, esetleg a meder szélesítésére. A vízrendezési munkák következtében nagy változás állt be a terület hidrológiai viszonyaiban. Ennek következtében a lápvilág eltűnt, helyén itt is jól kezelt rétek és legelők jöttek létre. A későbbi, 192426 között történt vízrendezések — Büdös árok, Villanytelepi-csatorna — a rétgazdálkodás javítását és a Hanság- Villanytelep szennyvizeinek elvezetését szolgálta. Lébényi terület Ezen a területen vízrendezési munkákat az 1900-as évek elejéig nem végeztek. A Rábca medrének rendezése után építették a mosonszentjánosi övcsatornát, a kimlei, a bodrácsi csatornát, a mosonszentmiklósi és a lébényi belvízcsatornát. Megépítésük kedvezően befolyásolta a rét- és legelőgazdálkodás hidrológiai viszonyait. 1945-ig az Ottó-majori-csatoma megépítésén kívül (1930) csak a karbantartási és mederrendezési munkák folytak. Háborús események következtében a vízügyi létesítmények egy része tönkrement. A földreform során a mezőgazdasági területeket felosztották a lakosság között. Az előző több évtized során kialakult egységes rétgazdálkodáson alapuló termelés megszűnt. Az egyéni gazdaságok nem tudták összeegyeztetni igényeiket, nem gondoskodtak az elpusztult vízügyi létesítmények helyreállításáról, így megszűnt az öntözés lehetősége is. Az 1946-48 közötti aszályos időszakban a tőzeg erősen kiszáradt, egyes helyeken meggyulladt és nagy foltokban égett. Ezeknek a területeknek a művelését nem folytatták tovább, így teljesen elvadultak. Az 1950-es években a terület vízrendezésében az állami gazdaságok és az erdőgazdaság megalakulása jelentett a változást. Az Észak-Hansági Erdészet megalakulásával nagyobb arányú erdőtelepítések kezdődtek, és ezzel a vízrendezésben is döntő fordulat állt elő. 1958-től kezdve 1967-ig építették az új belvízvezető csatornák nagy részét. Abelvízvezető csatornák csak úgy tudták betölteni feladatukat, hogy a befogadó csatornákat a műtárgyakkal együtt helyreállították. Az öntözés A lápterületek vízrendezése igen bonyolult, kettős feladat. Nem elegendő a belvizek elvezetése, hanem nagyon fontos a szinte évenként jelentkező aszály idején az öntözés. A Hanság lápos talaja csak öntözés esetén hoz bőséges hasznot, tehát vízzel való ellátásának feltétlen biztosítása elsőrendű feladat. A vízrajzi adottságokból adódóan kedvező lehetőségei vannak az öntözésnek, mert a felszín alatti vízkészletből Hanság déli és északi részén az öntözés eredményesen fejleszthető. A talajvíz-utánpótlás csapadékból, valamint a Duna és Rába medréből történik, így a csőkutas öntözésnek feltételei szinte a legjobbak voltak az országban. A 60-as években a csőkutas öntözés vált népszerűvé. Ennek egyik oka a kedvező vízbeszerzési lehetőség volt, az elterjedés másik oka az volt, hogy rövid idő alatt aránylag olcsón juthattak az üzemek öntözővízhez. Ez a módszer az akkori igényekkel összhangban volt. A fejlődés azonban új utakat jelzett a mezőgazdaságban, és ezt követni kellett az öntözés területén is (például táblaméretek, gépek). A nyílt vízi öntözés fejlesztését a Kis-Rába öntözőrendszerére és a Duna vízkészletére alapozták. A Kis- Rába öntözőrendszer a Dél-Hanság és Rábaköz öntözéseit foglalja magába. A rendszer gerincét a 40,26 km hosszú Kis-Rába öntöző főcsatorna alkotja. A rendelkezésre álló vízkészlet 23 000 hektár terület gravitációs öntözését tette lehetővé. A felszíni vízkészletre támaszkodó másik öntözőrendszer a mosoni, amelynek szigetközi és észak-hanyi öntözéseket kellett magába foglalni. A 70-es évek elején az üzemek fejlesztési igényeit egy külön bizottság értékelte. Az elbírálás során figyelembe vették az üzemek állóeszköz-ellátottságát, az öntözés anyagi és személyi feltételeit, a megvalósítás műszaki gazdaságosságát. Ennek alapján került sor az öntözőfürtök megépítésére a Kis-Rába öntözőrendszerben és Lébény-Hany területén. Az öntözés fejlesztésének elengedhetetlen feltétele, hogy megfelelő kapacitású főművek álljanak az öntözés szolgálatában. Ezt a célt szolgálta a LébényHanyi-főcsatoma megépítése. Hatásterülete a főcsatornára csatlakozó mellékcsatornák hatásterületével együtt — az öntözési gravitációs vízkormányzási lehetőséggel — több mint 10 000 hektár területet tesz ki. Az erre alapozott üzemi öntözésfejlesztés folyamatos volt a 80-as évek végéig a területen gazdálkodó mezőgazdasági üzemekben. Következtetések Az elmúlt századok társadalmi fejlődéséhez igazított vízrendezési beavatkozások következménye az, hogy a Hanság vízviszonyai ma már nem természetesek, hanem szabályozottak. Amíg a század elején a szántóterületek, a föld eltartóképességének növelése, a belvíz, az árvíz elleni védelem volt a cél, addig a 80-as évek közepére az erdő-, rét- és legelőgazdálkodás, a természetes vízjárás, a vadbúvóhelyek és élőhelyek kialakításának igénye került előtérbe. Az utóbbi időben erősödő igények fogalmazódnak meg mezőgazdasági területek csökkentése iránt, ami egybeesik a környezet- és természetvédelem által szorgalmazott művelési ágváltással. Az elvárások kielégíthetősége erősen függ az anyagi lehetőségektől. Ennek figyelmen kívül hagyásával a tervek és realitások nagyon távol kerül(het)nek egymástól. Dr. LÁSZLÓ LÁSZLÓ 15