Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1994-04-01 / 4. szám

vagy a vízfolyásokban lévő duzzasztók segítségével a vízszint olyan mértékű meg­emelésével, hogy a zsilipeken keresztül ki lehessen engedni az öntözővizet. Ez vi­szont azzal jár, hogy a duzzasztó fölötti területeken a talajvízszint nagy mértékben megemelkedik, mert a mederrendezések során eltávolították azt a vízzáró réteget, amely megakadályozta, hogy az altalajon keresztül a víz a környező területre kijus­son. Ezzel a mezőgazdaság és az erdészet érdekei ütköztek, hiszen ha a mezőgaz­dasági területek öntözése érdekében duz­zasztottak, akkor az erdők — amelyek a legmélyebben fekvő területeken voltak — víz alá kerültek A mezőgazdasági növé­nyek és erdők vízigénye sajnos ritkán esik egybe, így az erdőgazdálkodás számára sokszor előnytelen volt a mezőgazdasági területek ily módon történő öntözése. A Hanság északi része Ennek a területnek természetes vízfolyá­sa nincs. Itt a vízrendezés a felesleges és káros belvizek, időben történő elvezetését szolgálja, tehát megfelelő méretű befo­gadó csatornákkal lehet megoldani. A Hanság-főcsatoma elkészítése előtt alkal­mas befogadó hiányában ezeket megépíte­ni nem lehetett. A terület régebbi levezető csatornáinak az 1. számú övcsatorna és a Tárcsái- vagy Határ-csatorna pontos lé­tesítési időpontját nem ismerjük. Annyit tudunk, hogy a második katonai felmérés (1840-es évek közepe) időpontjában még nem léteztek, ám az 1879-től 1889-ig történt III. katonai felmérés már feltünteti őket. Ezután 1920-ig lényegesebb csa­tornázási munkák nem folytak ezen a terü­leten. A Hansági-főcsatorna végleges meg­építése után itt is valószínűleg sor került a csatornák tisztítására, esetleg a meder szé­lesítésére. A vízrendezési munkák követ­keztében nagy változás állt be a terület hidrológiai viszonyaiban. Ennek követ­keztében a lápvilág eltűnt, helyén itt is jól kezelt rétek és legelők jöttek létre. A későbbi, 192426 között történt vízrendezé­sek — Büdös árok, Villanytelepi-csatorna — a rétgazdálkodás javítását és a Hanság- Villanytelep szennyvizeinek elvezetését szolgálta. Lébényi terület Ezen a területen vízrendezési munkákat az 1900-as évek elejéig nem végeztek. A Rábca medrének rendezése után építették a mosonszentjánosi övcsatornát, a kimlei, a bodrácsi csatornát, a mosonszentmiklósi és a lébényi belvízcsatornát. Megépítésük kedvezően befolyásolta a rét- és legelő­­gazdálkodás hidrológiai viszonyait. 1945-ig az Ottó-majori-csatoma meg­építésén kívül (1930) csak a karbantartási és mederrendezési munkák folytak. Há­borús események következtében a vízügyi létesítmények egy része tönkrement. A földreform során a mezőgazdasági terüle­teket felosztották a lakosság között. Az előző több évtized során kialakult egysé­ges rétgazdálkodáson alapuló termelés megszűnt. Az egyéni gazdaságok nem tudták összeegyeztetni igényeiket, nem gondoskodtak az elpusztult vízügyi lé­tesítmények helyreállításáról, így meg­szűnt az öntözés lehetősége is. Az 1946-48 közötti aszályos időszakban a tőzeg erősen kiszáradt, egyes helyeken meggyulladt és nagy foltokban égett. Ezeknek a területek­nek a művelését nem folytatták tovább, így teljesen elvadultak. Az 1950-es években a terület vízrendezésében az állami gazdasá­gok és az erdőgazdaság megalakulása je­lentett a változást. Az Észak-Hansági Er­dészet megalakulásával nagyobb arányú erdőtelepítések kezdődtek, és ezzel a víz­rendezésben is döntő fordulat állt elő. 1958-től kezdve 1967-ig építették az új belvízvezető csatornák nagy részét. Abelvíz­­vezető csatornák csak úgy tudták betölteni feladatukat, hogy a befogadó csatornákat a műtárgyakkal együtt helyreállították. Az öntözés A lápterületek vízrendezése igen bonyo­lult, kettős feladat. Nem elegendő a belvi­zek elvezetése, hanem nagyon fontos a szinte évenként jelentkező aszály idején az öntözés. A Hanság lápos talaja csak öntözés esetén hoz bőséges hasznot, tehát vízzel való ellátásának feltétlen biztosítása elsőrendű feladat. A vízrajzi adottságokból adódóan kedvező lehetőségei vannak az öntözésnek, mert a felszín alatti vízkész­letből Hanság déli és északi részén az öntözés eredményesen fejleszthető. A ta­lajvíz-utánpótlás csapadékból, valamint a Duna és Rába medréből történik, így a csőkutas öntözésnek feltételei szinte a leg­jobbak voltak az országban. A 60-as évek­ben a csőkutas öntözés vált népszerűvé. Ennek egyik oka a kedvező vízbeszerzési lehetőség volt, az elterjedés másik oka az volt, hogy rövid idő alatt aránylag olcsón juthattak az üzemek öntözővízhez. Ez a módszer az akkori igényekkel összhang­ban volt. A fejlődés azonban új utakat jel­zett a mezőgazdaságban, és ezt követni kellett az öntözés területén is (például táb­laméretek, gépek). A nyílt vízi öntözés fej­lesztését a Kis-Rába öntözőrendszerére és a Duna vízkészletére alapozták. A Kis- Rába öntözőrendszer a Dél-Hanság és Rá­baköz öntözéseit foglalja magába. A rend­szer gerincét a 40,26 km hosszú Kis-Rába öntöző főcsatorna alkotja. A rendelkezésre álló vízkészlet 23 000 hektár terület gra­vitációs öntözését tette lehetővé. A felszíni vízkészletre támaszkodó másik öntöző­­rendszer a mosoni, amelynek szigetközi és észak-hanyi öntözéseket kellett magába foglalni. A 70-es évek elején az üzemek fejlesztési igényeit egy külön bizottság értékelte. Az elbírálás során figyelembe vették az üzemek állóeszköz-ellátottságát, az öntözés anyagi és személyi feltételeit, a megvalósítás műszaki gazdaságosságát. Ennek alapján került sor az öntözőfürtök megépítésére a Kis-Rába öntözőrendszer­ben és Lébény-Hany területén. Az öntözés fejlesztésének elengedhetetlen feltétele, hogy megfelelő kapacitású főművek állja­nak az öntözés szolgálatában. Ezt a célt szolgálta a LébényHanyi-főcsatoma meg­építése. Hatásterülete a főcsatornára csat­lakozó mellékcsatornák hatásterületével együtt — az öntözési gravitációs vízkor­mányzási lehetőséggel — több mint 10 000 hektár területet tesz ki. Az erre alapozott üzemi öntözésfejlesztés folyamatos volt a 80-as évek végéig a területen gazdálkodó mezőgazdasági üzemekben. Következtetések Az elmúlt századok társadalmi fejlődé­séhez igazított vízrendezési beavatkozá­sok következménye az, hogy a Hanság vízviszonyai ma már nem természetesek, hanem szabályozottak. Amíg a század e­­lején a szántóterületek, a föld eltartóké­pességének növelése, a belvíz, az árvíz el­leni védelem volt a cél, addig a 80-as évek közepére az erdő-, rét- és legelőgazdál­kodás, a természetes vízjárás, a vadbúvóhe­lyek és élőhelyek kialakításának igénye került előtérbe. Az utóbbi időben erősödő igények fogalmazódnak meg mezőgaz­dasági területek csökkentése iránt, ami egy­beesik a környezet- és természetvédelem által szorgalmazott művelési ágváltással. Az elvárások kielégíthetősége erősen függ az anyagi lehetőségektől. Ennek figyelmen kívül hagyásával a tervek és realitások na­gyon távol kerül(het)nek egymástól. Dr. LÁSZLÓ LÁSZLÓ 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom