Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1994-09-01 / 9. szám

b) A vizek döntő többsége és a vízi létesítmé­nyek jelentős része állami tulajdonban van. Ez a vízgazdálkodási féladatok érdekeltség szerin­ti megosztásának és a közérdek mértéke okán államinak deklarált feladatok meghatározásá­nak egyik kulcsfontosságú problémája. Először is az államnak tulajdonosi kötelezettségei mesz­­sze meghaladják anyagi lehetőségeit, másrészt itt is igaz, hogy az állam mint tulajdonos nem képes hatékonyan kifejezésre és érvényre juttat­ni a kisebb területek differenciált, lehatárolt érdekeit. Ugyanakkor a vízi létesítmények nem piackonformúak, hasznuk és hasznosságuk ál­talában csak rendkívül nehezen számszerűsít­hető, hiszen egy nem helyettesíthető szolgál­tatást, sokszor az élet feltételeként kell az érin­tettek részére teljesíteni, vízkárelhárítás esetén pedig egy bekövetkezhető kár elhárítását kell felvállalni. A vízkárelhárításnak ugyanakkor életvédelmi szerepe is van, ami gazdaságilag nehezen vagy egyáltalán nem mérthető, másrészt a káresemény bekövetkezése csak bo­nyolult, valószínűségi változóként kezelhető. A piacgazdasághoz leginkább az ipari víz­ellátásnak és az öntözésnek van vagy lehet átjárható kapcsolata. Ezért a létesítmények tu­lajdonváltása ezeken a területeken látszik egy­szerűbben végrehajthatónak. c) A felsoroltakból is következik, hogy a vízgazdálkodás sajátos infrastruktúrára épül, ami azt jelenti, hogy: — a létesítmények többsége nem forga­lomképes, — a koncessziós vagy hitelfelvételi lehetősé­gek csak korlátozottan és általában állami ga­ranciavállalással érvényesíthetőek, — a vízgazdálkodási döntéseket — mint az infrastruktúrát általában — a politika felülről vezérli, a döntések gazdasági racionalitását nehéz kritériumként megfogalmazni; — az egyes tevékenységek ellátásában óriási a késztetés a kockázatvállalásra, ami azután káresemények bekövetkezését idézi elő (erre vezethető vissza az is, hogy a döntéshozók akkor szavazzák meg a támogatást, amikor már bekövetkezett a kár, de ilyenkor a hatékony felhasználás már erősen kérdéses). d) A vízgazdálkodás területén történő fela­dat- és teherviselés konszenzusos megosztásá­nak meghatározó eleme a lakosság szocia­lizáltsága. Arról van ugyanis szó, hogy a la­kosság, (de jórészt az egyéb vízhasználók is) a vízügyi szolgáltatásokat díjmentesen vagy je­lentős állami támogatással szokták meg, és így is kívánják fenntartani. Gondoljunk az ivó-, öntöző és ipari vízellátásra, vagy a vízká­relhárítás, a folyó- és tószabályozás, a holtág­gazdálkodás feladataira. A vízügyi szolgáltatá­sok valós díja nem elfogadott költségkategória. Ez még akkor is így van, ha köztudott, hogy a víz már hosszabb ideje nem áll rendelkezésre sem korlátlan mennyiségben, sem a kívánt minőségben. A lakosság tehát gazdasági meg­fontolásokból nem kíván részt vállalni a víz­gazdálkodási feladatok ellátásából, ugyanakkor a felsoroltakon túl a lakosság anyagüag nem teherbíró, nem terhelhető. Végezetül a víz­­gazdálkodásban elkerülhetetlen kooperáció ke­resése helyett jelenleg a gazdaság szereplőire a tulajdonosi elkülönülés a jellemző. e) Fontos társadalmi-gazdasági változásként rögzíti a vízügyi politika azt is, hogy a társadal­mi konszenzus megteremtésénél számolni kell a következő — kényszerűen kialakuló — körülményekkel: — A társadalom vízigényének növekedése a szolgáltatási díjak növekedésével, a mezőgaz­dasági és ipari termelés átstrukturálódásával csökkenni fog. —- Növekszik ugyanakkor az igény a vízren­dezés és öntözés létesítményeinek a gazdasági szerkezetváltozáshoz igazodó kiépítése és üze­meltetése iránt. — Növekszik az igény a vízművek, a csa­tornázási és szennyvíztisztítási létesítmények építése és minőségi üzemeltetése iránt. — Erősödik a vízgazdálkodás minden terü­letén az ökológiai érzékenység. —A vízkárelhárításban a közvetlenül érintet­tek feladat- és tehervállalása, a társulati mozga­lom erősödése prognosztizálható. A vízügyi politika tehát a társadalmi kon­szenzus megteremtése érdekében a következők szerint összefoglalható két legfontosabb körülményt és feladatot rögzíti: •Az állami tulajdon és szerepvállalás indoko­latlan és kezelhetetlen túlsúlyát meg kell szüntetni. Ezzel összefüggésben világosan kell látni, hogy ez a célkitűzés nem a költségvetés foko­zatosan beszűkülő lehetőségeiből levezetett kényszerű lépés, hanem a piacgazdasághoz iga­zodó olyan feltételek megteremtésének köve­telménye, amely mellett az érdekviszonyok a tulajdonviszonyokra alapozódnak és a tehervi­selés az élvező fizess elv alapján levezethető. Ebből azonban az is következik, hogy a felada­tok meghatározása döntően a területhaszná­lóktól kell kiinduljon. Rögzíteni kell és nyo­matékosan hangsúlyozni, hogy a vízgazdál­kodásnak nincs önálló érdeke. Csak a terület­­használatban részt vevő gazdasági szereplők és érdekeltek fogalmazhatnak meg célokat ame­lyek megvalósulásának vízgazdálkodási felté­telei vannak. • A sajátos magyarországi vízgazdálkodási helyzetből következően ugyanakkor a politika rögzíti, hogy az állam hosszú távon sem vonulhat ki a feladatok ellátásából és finanszírozásából. Az államnak továbbra is el kell látnia a közérdek mértékeként deklarált feladatokat. Ezeket a fela­datokat a költségvetésből kell fizetnie. A nem állami feladatként deklarált munkákat kiszámítható és ösztönző támogatással kell segítenie. Ennek a támogatási rendszernek le­hetőséget kell teremtenie arra is, hogy bizonyos állami érdekek (gazdasági, együttműködési stb) ezen az úton érvényesíthetőek legyenek. Vége­zetül világosan kell látni, hogy e finanszírozás és feladatváltás csak fokozatosan — a terhervi­­selő képesség, a kooperációs készség, a tájékoz­tatás javulásával arányosan — hajtható végre. 3. Hogyan valósítható meg a vízügyi politika? A technikai részletek előtt egy rendkívül fon­tos, de annál nehezebb feltételrendszerről, a szemléletváltásról kell szólni. A vízgazdál­kodással kapcsolatos szemléletváltásnak mind a szolgálaton belül, mind pedig a társadalom valamennyi szereplőjénél létre kell jönnie. A szolgálat részéről röviden összefoglalható váltás: a küldetéstudatot felváltó szolgálni és szolgáltatni szemlélet. Ennek lényege, hogy csak a társadalom által követelt és kikényszerí­­tett beavatkozásokat szabad megtenni, szemben a vízügy által sokáig alkalmazott gyakorlattal, mely szerint a vízügy a gazdaságfejlesztésnek meghatározó ágazata volt! A társadalom szereplőinek szemléletváltása lényegében azt jelenti, hogy tulajdonosi sze­repkörben, kooperációra törekedve (és tudomá­sul véve, hogy a víz sem mennyiségben, sem minőségben nem áll korlátlanul rendelkezésre) szerepet vállal a feladatokból és a finanszí­rozásból is, ugyanakkor világosan megfogal­mazott területhasználati célokkal rendelkezik. Az eszközök közül négyről teszünk említést. 3.1. A tulajdonviszonyok megváltoztatása Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a víz­­gazdálkodás megújításának és a feladatok magas színvonalú ellátásának alapvető feltétele a tulajdonváltás Ennek lényege, hogy a vizek és vízi létesítmények új tulajdonjogát úgy kell megállapítani, hogy azok hatékony működ­tetését érdekeltségi alapon lehessen biztosítani. Ezért a közérdek mértékének állami kötele­zettségéből kiindulva állami tulajdonban csak azok a vizek, folyók, patakok és tavak, illetve vízi létesítmények maradhatnak, amelyek az ország már vázolt kiszolgáltatott vízgazdál­kodási helyzetére való tekintettel a magas szín­vonalú feladat-összehangolást lehetővé teszi. Másrészt, amelyek használatával, fej­lesztésével kapcsolatos érdekeltségi körök ki­terjedtek és áttételesek, országrészekre, na­gyobb tájegységekre kiterjedő hatással vannak. E tulajdonváltás első lépéseként az új víz­­gazdálkodásról szóló törvénytervezet már kizárólagos állami tulajdonként határozza meg az állami feladatellátás tárgyát. A kizárólagos állami tulajdonhoz csatlakozó — helyileg lehatárolható — érdekeltségi kör­ben hasznosuló vizek és vízi létesítmények, valamint a helyi vízművek célszerűen az ön­­kormányzat vagy önkormányzatok közös tulaj­donába kell kerüljenek. Ezt a váltást megcélzó 1992. évi XXXIII. törvény tapasztalatai azonban — ahol az átvétel az önkormányzat számára fel­kínált lehetőség volt — azt bizonyítják, hogy az önkormányzatok ma még nem vállalják ezt a fel­adatot. Komoly akadályát jelenti a tulajdonváltás­5

Next

/
Oldalképek
Tartalom