Víztükör, 1994 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1994-08-01 / 8. szám

Szemelvények egy meg nem jelent könyvből

iMilicz li Avagy: men

Szeretem a szavakkal való játszódást, a két- vagy többélü mondatokat, de most nincs kedvem a tréfához.

A címben felvetetteket halálosan komolyan gondolom. Véleményem szerint ugyanis a közgondolkodásban tapasztalható — a vízminőséggel, de általában a környezet minőségével és terhelésével kapcsolatos — sok színű sületlenség éppen annak a következménye, hogy szakvéleményeinkben, a nyilvánosság elé kerülő írásainkban nemhogy a válaszok, de még a kérdések sem fogalmazódnak meg.

Amikor 1873-ban Balló Mátyás az Akadémián A Duna folyam vegyi viszonyairól Buda-Pest mellett című előadását összeállította, akkor többéves gondosan kiosztott, nagyszámú minta vizsgálati eredményeire támaszkodott, és a véleménye megfogalmazásánál a Temzétől a Mississippiig, a Rajnától a Sárga-folyóig a fellelhető közleményeket áttekintette, összefoglalta, s ezekhez képest minősített. De ma a határunkon túli vízfolyások minősége előttünk ismeretlen — vagy mert az adatok kelettől nyugatig (ha tetszik fordítva) titkosak, vagy mert a belénk nevelődött éberség (kényelem) alapján titkosnak vélelmezett. így ha a Dunáról, a Tiszáról stb. írunk, minden esetben szigorúan megmaradunk a vizsgált, értékelt vízfolyás adatbázisánál, s a mihez képest kérdése és a rá adandó válaszok bennünk rekednek. A szakértő olvasó a többé-kevésbé megjegyzett határértékekhez viszonyít, de az érdeklődő laikus a számára értelmezhetetlen számadatokat átugoija. Van benne ez meg az, tehát szennyezett—minősít magában.

Ez az oka annak, hogy általában etikai élű, esztétikai kategóriákba válogatott közhelyekben gondolkodunk — ELSZÜRKÜLT KÉK-DUNA vagy SZŐKE-TISZA, REHABILITÁLT RAJNA, A TEMZÉBEN NEMES HALAK IS ÉLNEK, MOCSKOS SAJÓ, ELBA vagy VISZTULA stb. Még a széles körű ismereteiről, szerteágazó kutatásairól közismert és tisztelt Cousteau kapitány is meglehetősen szűkmarkúan nyilatkozott: A Duna beteg, de..., s a mondat befejezetlen, az alapkérdés megválaszolatlan maradt.

Jó ez nekünk? Vajon jó az, ha azt sem tudjuk, hogy a környező országokhoz képest, hol tartunk? Hogy a sötétben tapogatózunk, mivel nem tudjuk, hogy a költséges és sokszor ricsajos rehabilitációs programok honnan hová is vezetnek? Hogy az összefüggéseket, a végeredményt nem is ismerve, mások tevékenységeit ostoba irigységgel felmagasztaljuk, s a sajátjainkat mélységesen alábecsüljük? És vajon jó az, hogy egyes bűneinket, környezetrombolásainkat felnagyítva világgá kürtöljük (különféle csacska vagy sanda megfontolásoktól vezérelten válogatva), míg esetleg a számunkra legfontosabbak, a legégetőbbek rejtve maradnak, s így megoldásuk a messze jövőbe tevődik?

Folytathatnán a kérdéseket, de inkább megpróbálom a rendelkezésemre álló kevéske információt az olvasóval megosztani.

Tudom, hogy ez sem jelenti a problémák megoldását, de talán együttgondolkodásra késztet, ha megnézzük milyen volt, és 35 hazai vízfolyásunkhoz képest milyen is lett a rehabilitált Rajna?

A Duna a Volga után Európa második, vízgyűjtő területe és hossza alapján a Föld-huszonhatodik, évi közepes vízhozama szerint huszonkettedik vízfolyása. E rangot azonban inkább a határainkon túl felvett nagyvízfolyásoknak — Dráva, Tisza, Száva stb. — köszönheti. A hazai területen lévő szakasza a Rajnával kitűnően rokonítható, hiszen az alsó magyar, illetve német határszelvényeknél évi közepes vízhozamaik közel azonosak 2000-2500 m3/sec körül ingadoznak. A hígítóképességek azonossága alapján az azonos terhelések azonos szennyezőanyag-koncentrációkhoz vezetnek, így összehasonlításuk nem csak a minőség, hanem a terhelések vonatkozásában is informál a mihez képest kérdésére adott válaszoknál.

A szemléltető ábrákon a Duna és a Rajna a magyar és német alsó határszelvények mellett a Tisza és a Sajó egy-egy szelvényének az éves átlagos minőségét is bemutatom, de ezek vízhozamai az előbbiekétől többszörösen eltérnek, tehát csak a minőség, s nem a terhelés nagyságrendjének az összevetésére alkalmasak.

Á szerves anyagokkal való szennyezettséget az ötnapos biokémiai oxigénigények éves átlagos koncentrációi alapján mutatom be. Erre ugyan a kálium-bikromatos oxigénfogyasztások koncentrációi alkalmasabbak lennének, de Magyarországon a felrázott, Németországban a 45 mikronos szűrőn átszűrt minták kémiai oxigénigényét vizsgálják, tehát az eredmények között eleve 30-50 százalékos eltérés van.

Látható, hogy a német beavatkozások a 70-es évtized közepén igen eredmé-12