Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 2. szám
A környezetgazdálkodás-politika és a tájhasználati döntések összefüggései A földrajzi környezet természeti és kiépített adottságainak feltárása, hasznosítása minden korszakban kiemelt jelentőségű volt a társadalom fejlődése szempontjából. Az adott társadalmi, termelési viszonyok függvényében változtak a terület használatával szemben támasztott ösztönös és tudatos követelmények, azok amelyek alapul szolgáltak egy térség valamilyen célra való alkalmasságának megítéléséhez. A technikai forradalom, a gyorsuló elszegényedés és a gazdasági kényszer egyre több olyan káros hatást idéznek elő, amelyek az ökológiai rendszerek stabilitását (szabályozottságát) végzetesen alááshatják. A környezeti problémák szövedékében a megoldatlan kérdések szaporodnak, amelyek megválaszolásában a tudomány felelőssége fordulópontra került. A környezet romlásának megállítására tett intézkedések pedig nem bizonyultak hatékonynak. A mai gyorsan változó társadalmi és gazdasági viszonyok között még fokozottabb körültekintést kíván minden olyan döntés, amely adott térség •— táj — természeti adottságainak használatára — „kihasználására" — irányulnak. A terület, a táj, a környezet használatának célja és formája annál bonyolultabb kölcsönhatást idéz elő, minél szükebb távlatú és szakmai igényű szempontok jutnak előtérbe az érdekek érvényesülésében. Az ellentmondások — a területegységben halmozódó érdekszférák függvényében — azokon a határterületeken feszülnek, amelyek az egyes ember, illetve a csoportok, a szakágak, illetve a funkciók, a termelő, illetve a fogyasztó, vagyis a gazdálkodók, illetve a (megújuló) természeti erőforrást hasznosítók között a „területegységben" — a tájban — kialakulnak. A gondokat súlyosbítja, hogy a „területegységben" az ügy eddiginél érdemibb kezeléséhez hiányoznak azok az értékelő módszerek, amelyek — úgy regionális, mint térségi vetületben — alkalmazhatók lennének az ökonómiai és ökológiai rendszerek összehangolásában, együttes szabályozásában. Ez fokozottan megnyilvánuló feltételhiány azért is, mert a környezet hasznosítható természeti javainak sokféleségét jellemző, vagy kifejező értékkategóriák sem alakultak ki. A természeti és társadalmi-gazdasági folyamatok „eredményeinek", hatásoknak aeqivalens alapú összefüggés-elemzésére ugyan folynak kísérletek, de kezdeti szakaszban vannak. Nemcsak az élőhely szempontjából lenne fontos a természeti adottságokat, a környezeti feltételeket kifejező, a változásokat térben érzékeltető és a tájegység szerint integrálható értékelő módszer kidolgozása. Jelentős fordulatot jelentene a táj használatának szabályozásában, illetve a környezetgazdálkodás feltételeinek megteremtésében. Minthogy a táj jellege már eddig is kimutatható volt úgy a természeti, mint gazdasági szerepkörökben, a jövőben alkotó elemei „közös nevezőjének” kimunkálása a természetgazdálkodás feltételei közé tartozik. Fejlődésében az azonos tényezők, továbbá a természet által meghatározott társadalmi, gazdasági változások eredményei eltérő sajátosságokat hoztak létre. Ezek a sajátosságok úgy élőhelyi, mint emberi szempontból tükrözik az ott kialakuló ökológiai viszonyokat a „tájegységet", amelynek tagolásához a vízgyűjtők határai felhasználhatók. Ahhoz tehát, hogy egy tájegység egyensúlya — horizontális és vertikális — adottságai (termő- és élőhely, esztétika, légáramlás, stb.) károsodásmentesen és tartósan hasznosuljanak, szabályozottá kell tenni a beavatkozásokat. Az ember a természeti erőforrások birtokbavétele során alapvetően individuális szempontjait érvényesíti és gazdasági hasznait tartja szem előtt. A mai helyzetünkben viszont a társadalom egy adott térség komplex hasznosítását tűzi ki célul. Ez az igénykielégítés, mint termelési folyamat része felgyorsult, a gazdasági érdekek miatt csökkent a humánuma, erősödött a személytelenné válás. A társadalom fejlődésével — mint napjainkban is tapasztalható — a földdel, az ásványi anyaggal, a termőhelylyel, mint termelési alappal összefüggő viszony, többször változott. Elkerülhetetlenné vált a gazdálkodás szintjét, mikéntjét kifejező érdekeltségi alapok kifejlesztése, különösen ma, amikor a különféle termelést szolgáló (ipar és közlekedés) területi igények felgyorsultak. Az ilyen igények kielégítésének tervezése során került előtérbe a területrendezési tevékenység. Annak keretében nyílt lehetőség a föld és területgazdálkodás szempontjainak felvázolására, az érdekszférák érvényesítésére, összehangolására. E tervek kezdeti szakaszában és még ma is a műszaki tartalom volt a meghatározó. Részben merül fel a különféle természeti adottságok minél célszerűbb használatának előkészítése — élőhelyek, tájképi értékek — védelmének figyelembevétele. A fejlődés többletigényei egyre több természeti elem használatára irányulnak. Egyazon területen többirányú funkciót kellene úgy kielégíteni, hogy a természeti elemek minőségi állapota kárt ne szenvedjen és fejleszthető legyen. A területen halmozódó kérdések komplex megoldásának szükségszerűségére utal továbbá az, hogy ma már mintegy 20—25 km2-nyi térségben 50— 60 érdekszféra érdeke kíván egyeztetést és összehangolást. Ilyen körülmények között fejlődtek tovább azok a területi tervfajták (ART, RRT, stb.), amelyek a területhasználat lehetőségeit — műszaki és naturális normatívák figyelembevételével — tervezhetővé formálták. E tervekben járulékosan kaptak helyet a környezetvédelmi szempontok és azok komplexebb elemzése, amely úgy kritériumaiban, mint tartalmában mellékes, illetve hangsúlytalan maradt. Ma már nem elég a táj alkotóelemeinek — ásványvagyon, föld, víz, növény, állatvilág, tájkép, stb. — vizsgálatával területhasználati programot, illetőleg tervet készíteni. Egyszerre kell a hasznosítás és a megőrzés — egyszóval a gazdálkodás — szempontjait úgy ütköztetni és érvényesíteni, hogy a természeti adottságok és értékek, mint a „nemzet-kincstár" részei, fennmaradjanak vagy megújulhassanak. A terület egyre inkább közösségi térré változik, a kettős, hármas, illetve több dimenziójú igények jelennek meg, amit már térségi, tájegységnyi viszonylatokban lehet összhatásaiban vizsgálni és megtervezni. Ezért képez a táj mai fejlődési szakaszunkban a réginél hangsúlyosabb téregységet. Az előbbiekben említett tájegység jellemzői már eddig is nyilvánvalóak voltak a helyhez jobban kötődő növénytársulások és állatfajok tekintetében. A növénytermesztésben alkalmazott haszonnövények is egy bizonyos táj-ökológiai körzeten belül voltak alkalmazhatók, illetve ma csak ilyen egységen belül gazdaságos a termesztésük. Az erdőgazdasági tájak hasonlóan meghatározható jellemzőkkel különíthetők el, így lehet cél- és szakszerűbb erdőgazdálkodást folytatni. Ha visszagondolunk az emberek és közösségek mozgásának behatároltabb időszakára, e közösségeken is visszatükröződött a tájegység hatása építészetünkben, gazdasági szokásaikban és viselkedésükben. (Tájszólásukban, stb.) Az ilyen összefüggésben megnyilvánult tájfejlődési folyamatok újragondolása ma a tájegységre is érvényes. Az önszabályozás szerepe, azáltal, hogy az ember, és emberek csoportja kötődött adott területhez, érdeke fűződött a téregység állapotának minél hasznosíthatóbb, élvezhetőbb gondozásához, tartós fennmaradásához, — amely kötődés — nélkülözhetetlen a továbblépésben, a környezetgazdálkodásban. Az előbb jelzett indítékú kapcsolat, kötődés lazult meg az eltelt gyors fejlődési szakaszban egyrészt azáltal, hogy az emberek gondolkodásban egysíkúvá váltak. Tömegtermelésre, szolgáltatásra szerveződött át a közösség, nem törődve az így előállított érték vagy szolgáltatás optimális használatával, érdektelenség miatt, káros hatásaival. Ilyen magatartással a természeti adottságok „kihasználását” és nem a hasznosítását értük el. A természeti értékként kezelendő javakat pedig, figyelmen kívül hagytuk, nem egy esetben felszámoltuk. Ezért került előtérbe azoknak a szintén 22
