Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 2. szám

Д legnagyobb aszály Magyarországon

Időjárásunkkal kapcsolatban az utóbbi időben talán legtöbbet az aszályos esztendőket emlegettük, melyek természetesen legfőképp a mezőgazdaságot sújtották, de a vízgazdálkodási tevékenységre is rányomták bélyegüket. Az aszálykár különösen 1983-ban, 1984-ben és 1988-ban volt jelentős (évente 5—10 milliárd forintra rúgott), katasztrofális következményekről azonban szerencsére nem kell beszélnünk. Nem így a korábbi, az előbb említetteknél sokkal súlyosabb aszályok esetében, melyek sorában — a korabeli feljegyzések tanúsága szerint — minden bizonnyal az 1863. évi aszály volt a legnagyobb. Ez főleg az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza-völgyet sújtotta, s nyomában szörnyű Ínség támadt.

Már a megelőző, 1862-es esztendő is nagyon száraz volt. A rossz termés miatt elő kellett venni az előbbi években elvermelt gabonát, a száraz legelőkről pedig már a nyár derekán beszorult a jószágállomány. A Hortobágy című hetilap 1862. évi 19. számában közölt, Debrecenben aug. 27-én kelt nyílt levél így kezdődik: „A szárazság kimondhatatlan károkat hozott ránk eddig is; de aggodalma az embernek még jobban fokozódik. Mert bár szép reményünkben több termést illetőleg, mint tengeri, szőlő, széna stb. — megcsalatkoztunk; de aggodalmaink, még ha a jövőre gondolunk, nagyobbodnak. Hogy megyünk a télnek, ha marháink számára még csak sarjúnk sem lesz? Hogy teljesítsük a legszükségesebbeket is, mikor mindenfelől szükséggel találkozunk?”

A szokatlan szárazság a folyók rendkívül alacsony vízállásában is megmutatkozott. Reizner János a „Szeged története” 2. kötetében azt írja, hogy ,,a kiépített sarkantyú következtében a rendkívül alacsony vízállás mellett a Tisza medrében, a gyárteleppel átellenben, a folyó közepén oly porond képződött, hogy az 1862. év nyarán a hajósok, halászok és molnárok ott vigalmat rendeztek s a meder fenekén tánczoltak." Ami addig talán sosem történt meg, az akkor jórészt még szabályozatlan Berettyó 1862 őszén teljesen kiszáradt, majd 1863-ban is, — olvashatjuk Györffy Lajos „A nagy ínség 1863-ban” című művében.

Az 1862. évi őszi szárazság miatt a földeket nem lehetett rendesen megművelni, s az elvetett mag nem kapta meg a kellő nedvességet. A gazdák abban bíztak, hogy az elmaradt csapadékot a tél meghozza, de 1862/63 tele az Alföldön száraz maradt, számottevő hó nem esett. Györffy Lajos szerint a Nagykunságban „nem hozott esőt a korai tavasz sem s a kegyetlen csapadék nélküli tél után az őszi vetések alig mutattak valamit, a tavaszi pedig ki sem kelt. . . A hallatlan nagy szárazság már kora tavasszal éreztette borzasztó mivoltát. A jószágok már a tél folyamán felélték a még megmaradt száraz takarmányt s igyekezett volna mindenki az állatokat minél előbb kiverni a legelőre. Április elején ki is verik a jószágokat, abban a reményben, hogy majd csak megindul a mező, azonban a lesoványodot, erőtlen jószágok csak a porlepte, kiaszott fű gyökerén tengődtek, míg végre a gazdák belátták, hogy hiába minden remény, eső nem esik, s az idén nem zöldül ki a fű". Május elején általában már kezdik visszaverni a jószágokat. Május 25-én Túrkevén ismételten közhírré teszik, hogy „a ménes Ecsegen, mely ugyan már néhány, mintegy 90 darabból áll, a mostani példátlan legelő mező nélküli időben oly rossz állapotban van, hogy már az éhség miatt felette elgyengülten haza sem lehet hajtani, akinek tehát még Ecsegen, a ménesen lovuk van, siessenek még ma kimenni és valamely úton-módon gondoskodjanak lovaik haza-, vagy bárhová szállításáról, mielőtt azok ott az éhség miatt rakásra döglenének. Ezt kell érteni a gulyáról is” .. .

A Vasárnapi Újság 1863. évi 24. számában a június első napjain kelt beszámolók szomorú képet festenek a vidéki gazdasági állapotokról. Hajdúnánásról így ir a tudósitó: „A lefolyt tavaszi hónapok minden eső nélkül tűntek el; az ég csatornái mintha bezáródtak volna felettünk, hogy a föld legparányibb nedvessége is elapadjon, — vetéseink többnyire kisültek, semmivé lettek elannyira, hogy némely részét a kasza sem bírván összehordani — takarmányként sem használható máskép, mint ha a földjén jószággal leétetik. Kaszálókon, legelőkön, sehol egy fűszál. Csorda, gulya még május havában beszorult, a mintegy 18 000 holdat tevő legelőn nem találván egy harapásnyi táplálékot. A birkák az éhség miatt rakásra hullanak, s többnyire elásatlanul a szabadban hagyatnak, a mi egészségi szempontból nem kevésbé lesz ártalmas. Igavonó-marháinkat tűzre való szalmán, a télen kihányt izéken — ez is szerencse ha van — majd az idő mostoha keze által letarolt gabonavetéseken, majd vízben áztatott s korpával hintett tengeri-csutkán tengetjük; mig mások idegen határokon bérelnek legelőföldet, csakhogy szemök előtt jószágaik meg ne dögöljenek.”

A Tiszafüredhez tartozó Kócspusztáról egy másik tudósító a következőket írja: „az idén a föld soha megnem ázhatván, már minden tönkre jutott; őszi vetéseink, előbb a kártékony bogarak milliárdjai által rongáltattak, — később pedig lesültek; a jókori tavasziak ujjnyi aprók és olyanok, mintha megpörkölték volna, a későbbiek pedig ki sem keltek. Legelő és kaszálóink gyökerökig kiszáradtak, barmaink az éhség és erőtlenség miatt már rég óta omladoznak össze, most még az elsült vetéseken valahogy csak tengődnek, de hogy később mi lesz velők? az Isten tudja.”

Makó és Hódmezővásárhely terjedelmes mezőségein sem különb a helyzet, naponkint hullanak éhség miatt a marhák. A „Makóhoz tartozó Kopáncsi-pusztán több ilyen elesett marhát felbontván, beleikben földet találtak, mit a szegény párák kínjokban fűgyökerekkel együtt magukhoz vettek, s utoljára is eldöglöttek. Némely gazdák tüzeléstől felmaradt két-három éves fűtőszalmájukat s télről maradt takarmányizéket hordják ki a pusztára, jószágaik számára, mit azok nagy mohón esznek. — De mit hordanak ha ez is elfogy, s ott meg nincs, honnét betakarítani lehetne?”

A szárazság okozta bajokat tetézte, hogy június 4-én virradóra többfelé dér és fagy volt, mely a kukoricában és a zöldségnövényekben tett kárt. Június 21-én pedig — pl. Tiszafüred és Csongrád határában, továbbá Szatmáron jégverés pusztított.

Az alföldi ínség enyhítésére segélyakciókat szerveztek, melyeket a legfelsőbb helyről is támogattak. Ferencz József a főkancellárhoz június 19-én a következő kéziratot intézte: „Kedves gróf Forgách! Tudomásomra jutván, hogy Magyarországomnak némely részeiben az uralgó szárazsáq következtében nagyobbmérvű ínség állott be s hő óhajtásom lévén, ezen lehetőleg segíteni: meghagyom önnek, hogy Nekem az út- és módról: miként lehetne e segélyt a legrövidebb idő alatt eszközölni, úgy az erre megkívánható s alkalmazható eszközök terjedelméről a legnagyobb gyorsasággal jól megfontolt javaslatait terjessze elő." (Vasárnapi újság 1863. 26. sz.)

A Pesti Hírlap 1863. évi 147. számában Túrkevéről június 25-én közölt tudósítás drámai hangot üt meg: „Ki imádkozni nem tud, menjen a tengerre. Ki sírni nem tud, jöjjön az Alföldre. A Nagy-Kúnság, e szép haza egyik dús magtára siralmas helyzetbe jutott. Hogy állanak vetéseink? azon helyzetben, hogy a magot, melyet elvetettünk, alig adják meg ott, hol az illető földbirtokos a szükségtől kényszerítve marhájával le nem etette. Nyomasztó állapot! Százankint hagyták már el házaikat, bezárva azoknak ajtait, betapasztva ablakait, elmenének azokhoz, kikkel egykor mint olyanokkal, kik karavánkint által vonulva helységeinken, megosztották falatjokat — munkát, vagy az irgalom száraz kenyerét keresendők. Százankint jövének ismét vissza, mert reményeink meghiúsultak. Ki hinné, hogy az, ki búzakenyeret ehetett, most két font kukorica-lisztből készítve magának eledelt, négy-öt gyermekével tengeti naponta életét.”

Hogy e siralmas állapot a továbbiakban sem javult, azt a Derecskén (Bihar) július 15-én papírra vetett beszámoló érzékelteti: „A folyvást tartó szárazság miatt még jobb gazdáink is aggodalommal néznek elébe a hosszú télnek. Az idén nem kaszáltunk, következőleg takarmányunk nincs, nem is lesz; mert a fűnek a gyökere kiszáradt. Marháinkat a tavasz-vetésekkel, melyeket silányságuk miatt le kellett vágnunk, didelgettük eddig, de már ez is elfogyott. Birkáink, melyek száraz fűgyökeret és ehhez tapadt földet rágnak, naponta százanként hullanak el. Kerti veteményeinkből nem lesz semmi, a bab teljesen lesült, burgonyánk nincs, kenderünk arasznyi nagyságú, hagymánk . . . jelenleg silány. Kútainkból maholnap a víz is kifogy, s ekkor igazán elmondhatjuk aggódva: valljon mit eszünk, mit iszunk, s mivel ru-18