Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 6. szám
ellátó hálózat hossza kb. 44 ezer km. Az ellátatlan települések közül 650 minősül ivóvízminőség szempontjából veszélyeztetettnek, melyeknek felszámolása felgyorsulás előtt álló folyamat. A fentebb jelzett kiindulási adatokhoz viszonyítva — 1988- ban 320 településen van egységes szennyvíz csatornahálózat, s a kiépített csatornák hossza kb. 11 000 km. A csatornázod területen élő lakosság kb. 5,3 millió (50%). A bekötött lakások aránya kb. 40%. A 300 db szennyvíztisztító telep össztisztítási kapacitása 1,38 millió m3/d (75% biológiai fokozattal, kb. 40% III. tisztítási lépcsővel ellátott). A tisztított szennyvizek 99,5%-ának szolgál befogadójául felszíni víz, s csupán 0,5%-a hasznosul közvetlenül mezőgazdasági területen. Ipari vagy egyéb újrahasznosítás sajnos rnég elenyésző mennyiségnek sem tekinthető. 2.2. A szennyvíztisztítás jelenlegi helyzete Az üzemelő telepek jelentős része már nagy részben amortizálódott. Az összes állóeszköz-állomány értéke 1988-ban 11 milliárd Ft. Az 1,38 millió m3/d kapacitás újraélőállítása 1988. évi árszinten megközelíti az 50 milliárd forintot, s ez a tény egyben rámutat a rekonstrukció alapvető gondjaira. A tisztítótelepeken keletkező w; = 96—65% közötti nedvességtartalom mellett kikerülő iszapok összes volumene 686-103 m3/a, melyből az összes szárazanyagtartalom 96-103 t/a. A képződött iszapok százalékos megoszlása elhelyezés szerint (nyers szennyvízre vonatkoztatva): — átmeneti depóniába 19% — végleges depóniába 15% — szántóföldön 25% — erdőben 2% — komposzt telepen 12% — egyéb (ismeretlen) módon 27% A telepek között — tisztítástechnológiai szempontból — a különböző töltetű csepegtetőtestes, a teljesoxidációs, és az anaerob iszcprothosztással párosuló nagy terhelésű eleveniszapos rendszerek találhatók meg. Méretében kiemelkedik a tervezett kapacitás 1/4 részében kiépített 140• 10? m3/d kapacitású É—Bp-i telep, amelynél az iszapkezelés csak részben megoldott. A települési szennyvizek átlagos szennyezettségi értékeit és a befogadóba vezethető minőségi paramétereket figyelembe véve a tisztítótelepeken r/ = 80—95%-os lebontási hatásfokot kell biztosítani. A tisztítótelepek egy része a 3/1984. sz. rendeletben előírt vonatkozó határérték közül nem mindegyiket képes teljesíteni. Ennek oka egyrészt a korszerűtlenségre, a mérési és beavatkozási rendszer hiányosságára, nem utolsósorban a túlterhelésre vezethető vissza. Igen gyakori a hálózati hiányosságokból származó hidraulikai túlterhelés (infiltráció, csapadékvíz, talajvíz, orvbekötés). A tisztító telepek szennyezettségi túlterhelését egyrészt az ipari termelésből származó anyagok, másrészt — igen sok település esetében — a települési folyékony hulladékok is okozzák. Az ipari termelés gyártási technológiái nincsenek összhangban a vízvédelmi szempontokkal. Ipari előkezelők vagy nincsenek, vagy csupán egy-egy szelektív anyag leválasztására alkalmas. A komplex előkezelő rendszerek darabszáma sajnos még mindig kevés. Az előkezelők megvalósításának, illetve hatékony működésének legnagyobb gátja, hogy általában nem megoldott sem a visszatartott anyagok gazdaságos újrahasznosítása, sem az ártalommentes lerckás feltétele. A mérgező anyagok befolyásolják, sőt akár meg is gátolják a szennyvíztisztítási folyamatból kikerülő folyadék vagy szilárd fázisok hasznosítását. E kérdésben — elsősorban az iszapkezelés szempontjából — a bírságok kiszabása is csak tüneti megoldás, mert a közművekre így áthárított feladat — a teljes iszaptömeg toxikussá válása miatt — fokozott mértékben jelentkezik. (Lásd pl. a budapesti bőrgyárak krómtartalmú szennyvizeinek az észak-budapesti szennyvíziszapra gyakorolt hatását.) 2.3. A szennyvíztisztítás üzemeltetésének és az azzal összefüggő ipari hátterének helyzete A hazai szennyvíztisztítás gyakorlata a világszínvonaltól egyre jobban kezd lemaradni. Annak ellenére, hogy a szellemi ismeretanyag, a felkészültség általában megfelelő. Ennek oka a szűkös forrás problémák mellett a szükséges hazai ipari háttér hiányában is keresendő. Komoly színvonalú gyártó és szervizháttér megfelelő darabszám hiányában (jelenleg csak évi 5—10 különféle nagyságú telep épül) gazdaságos módon nem hogy továbbfejlődni, de még megélni sem képes. A szennyvíztisztító rendszerek egyik fontos értékmérője a fajlagos energiafelhasználás. Mutatóink nem kielégítőek, mivel a rendelkezésre álló villamos motorok energetikai szempontból gyakran messze nem az optimális tartományban üzemelnek. A szivattyúk választéka, lépcsőzése nem megfelelő. A gépészeti berendezések túlméretezettek és nehézkesek, mozgatásukat a rendelkezésre álló gyenge hazai hajtóművek és hidraulikai elemek tovább nehezítik. Elavultak a levegőztető berendezéseink. Csapágyazási és meghajtási problémák miatt a gépek sokat állnak. Levegőbefúváshoz nincs megfelelő minőségű hazai kompresszor. Az iszapvíztelenítés gépei (szalagszűrők, dobszűrők) állandó szűrővászon szerelési gondokkal küzdenek. A centrifugák csigakopások és csapágyazási problémák miatt kényszerülnek gyakori állásra. A hasznosításhoz alkalmas gépi berendezéseket (gázmotor, hőszivattyú, komposztáló stb.) a hazai ipar nem gyárt. Az állásidőket elviselhetetlenül megnyújtja a megfelelő szerviztevékenység hiánya. A jó és gazdaságos működéshez szükséges irányítástechnikai berendezés legfeljebb néhány nagyobb és új telepnél található, de csak korlátozott számú szabályozó körökkel. A szabályozáshoz szükséges hazai műszergyártási hátterünk szűk körű, azaz nem terjed ki mindenre, ezért optimális üzemirányítás a gyakorlatban — a devizahiányt is figyelembe véve — ritka. További gond, hogy az üzemelő gépészeti berendezések többsége alkalmatlan arra, hogy automatizálható legyen, a túlterhelt berendezések pedig nem is szabályozhatók. A kis és közepes nagyságú tisztítótelepeken nem kielégítő a kezelőszemélyzet szakmai színvonala. Ez nem csak magyarázza, hanem indokolja is, hogy a teljesoxidációs rendszer kapacitáshatára a fejlett országokhoz képest 2—3 szorosra, azaz 10—15 ezer m3/d értékig emelkedett. üdülőövezetben (Balaton térsége, Dunakanyar), valamint nagyvárosok agglomerációs övezetében egyre inkább teret hódítanak az ún. nagytérségi vagy regionális szennyvízelvezetési rendszerek. Közismert, hogy a regionális rendszerek milyen műszaki, gazdasági és egyéb előnyökkel rendelkeznek. Ennek ellenére a megnövekedett szállítási hosszak és — elsősorban üdülőövezetekben — a szezonális terhelésingadozások olyan szennyvízminőség változási problémákat (lerakódás, berothadás, szaghatás stb.) eredményeztek, melyekre az üzemeltetőket nem készítették kellő időben való előkészületre. A fenti gondokat növeli, hogy a kiterjedt hálózatok mentén — tiltás ellenére — igen gyakori a szippantással gyűjtött anyagok csatornába való illegális ürítése. Mindazonáltal a kimutatható előnyök miatt a regionális szennyvízelvezető rendszerekről nem szabad lemondani, már csak azért sem, mert lényegesen egyszerűbb akár egy több alrendszert magába foglaló gyűjtőhálózatot üzemeltetni, mint számos önálló kis telepet. A döntést minden esetben a helyi körülményeket is figyelembe vevő rendszerelemzésre kell alapozni. Az üzemeltetés színvonalának növelése nem csupán műszaki kérdésekre korlátozódik, hanem jelentős szerepet töltenek be a közgazdasági tényezők. Mindaddig, ameddig a fejlesztési kötelezettség is terheli a fenntartásra, illetve rekonstrukcióra fordítható — amúgy is szűk pénzügyi keretet, s amíg a műszaki megoldást nem a környezetvédelmi cél, hanem kényszerűségből a forrásoldal onyagi lehetősége szűkíti be, addig sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban nem várható lényeges előrelépés az üzemeltetésben, nem szólva a fejlett országokhoz való felzárkózásról. 9
