Magyar Vízgazdálkodás, 1990 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 5. szám
Az aranymosás munkaeszközei — Borosházi Tamás felvétele Az aranymosás munkafolyamatának egyik pillanata élőkép ben megörökítve — Borosházi Tamás felvétele jesítményének. S ez azt látszik igazolni, hogy ilyen mosógépek birtokában még az aranyban igen szegény fövenyből is jövedelmező lehet az aranymosás ... Ez azonban — nálunk — még csak „a jövő zenéje". A folyosón — üveg alatt — ízelítőt kapnak az érdeklődők az aranymosás bel- és külföldi szakirodalmából, s képeken láthatják a külföldi aranyászokat munkájuk végzése közben. A komolyabb érdeklődők megvásárolhatják — az országban már csupán itt — a kiállítás rendezőjének Aranymosás a Kárpát-medencében című nívódíjas könyvét, s megtekinthetik videofilmről az aranymosásról készült fesztiváldíjas filmjét is. A kiállítás érdekessége az, hogy ennek a csaknem teljesen feledésbe merült, de a Kárpát-medencében ugyancsak nagymúltú ősi mesterségnek szinte teljes fellelhető eszköztára most először kerül bemutatásra hazánkban. Más kiállításokon — azok elhanyagolható részeként — legfeljebb néhány darabját láthatta a múzeumlátogató közönség. Ennek az anyagnak döntő többsége a magángyűjteményemből (mint annak egy része) került kiállításra. A „teljesség" kedvéért a dunántúli és a budapesti múzeumok aranymosással kapcsolatos anyagát is bemutatom itt. A kívülálló talán soknak is találja majd ezt az anyagot, hiszen eddig egyáltalán nem, vagy alig valamit hallott a magyarországi aranymosásról. Pedig ez az anyag még korántsem mondható teljesnek! A magyar néprajztudomány illetékeseinek korábbi közönye (vagy tudatlansága?) következtében még körülbelül ugyanennyi anyag döntő többsége mindörökre elveszett, s legfeljebb öreg aranyászok, vagy korabeli leírások alapján készíthető el azok másolata. A legnagyobb mulasztás bűne terheli ezért a Dráva és a Mura néprajzi anyagának gyűjtőit. Mert Pannónia területén itt volt leghatékonyabb, legeredményesebb az aranymosás már a rómaiak idején is. A dél-dunántúli múzeumokban csupán néhány, egy kezemen megszámlálható aranymosó eszközt találtam, s a Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményében pár fényképet. Nem sok értelme lenne annak, hogy itt felsoroljam (hosszú is lenne a sori), hogy e vidék nagy aranymosó múltjának sok-sok és igen változatos eszközei, szerszámai közül mi nem lelhető fel már egyáltalán a gyűjteményekben. Csupa olyan tárgy, amit Trianonig, de még utána is százan és százan használtak, s ami ma már pótolhatatlan . . . Lényegesen jobb a helyzet a dunai aranymosás múltját szemléltető tárgy- és képanyag esetében, de teljességről ezt az anyagot illetően sem beszélhetünk. S ez nem csupán meg nem indokolható mulasztása, hanem bűne a magyar néprajztudomány korábbi, ma már felelősségre sem vonható illetékeseinek. Kezdődött a bűn az első világháborút követő időszakban, de jutott belőle jócskán a második világháborút követő évtizedekre is. Mert ugyebár határfolyó lett a Duna, a Mura és a Dráva. Határsáv lett Dunántúl mindazon területe, ahol leghatékonyabb volt az aranymosás. Először az aranymosókat kergették el ezekről a helyekről az illetékes szervek, majd a néprajzkutatókat kezdték egyre gyanúsabb szemmel nézni, ha éppen ezeken a helyeken akartak kutatni . .. S a néprajztudomány illetékesei inkább elhanyagolták ezt a területet, nehogy szembe kelljen nézniük a politika „illetékeseivel”. Ráadásul — a teljesség kedvéért — a néprajzkutatóknak a folyó másik partján, tehát a trianoni határok másik oldalán is kellett volna dolgozniuk . . . Hát megér ennyit egy ősi, amúgy is kimúlóban levő mesterség? De ez már csak eső utáni köpönyeg, nem is foglalkozom vele tovább, nehogy próbára tegyem kedves olvasóink türelmét! Csupán annyit árulok még el, hogy önerőből végzett kutatásaim, gyűjtőmunkám során — az aranymosás igencsak szegényes magyar szakirodaimában sehol nem említett helyeken — új és új, bár legtöbbször halvány nyomaira bukkanok az egykori dunántúli aranymosásnak. S ez még kecsegtet némi reménnyel, hogy esetleg új darabokkal gyarapíthatom a gyűjtemény anyagát. Még legalább egy-két éves aktív terepjáró kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy ezeken a nyomokon elindulva, felderítsem ezeket, új tárgyi, kép- és egyéb dokumentumanyagra bukkanhassak, mégpedig nem csupán a jelenlegi Magyarország, hanem a szomszédos államok (Csehszlovákia, Ausztria és Jugoszlávia) területén. Mivel jelenleg — érthető okokból — múzeumaink anyagi lehetőségei csaknem a nullával egyenlőek (s már nagyon a huszonnegyedik óra végén járunk — az aranymosás emlékeinek keresése terén), külső segítség kellene, hogy élhessek ezzel a valószínűleg utolsó eséllyel ... Befejezésül a kedves olvasók elnézését kérem a keserű hangnemért, sajnos, ez szorosan kapcsolódik a kiállításhoz, a kiállítás anyagához, ha ezt külső szemlélők nem is veszik észre. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — arra kérem önöket, látogassanak el az esztergomi Magyar Vízügyi Múzeumba, és tekintsék meg, nézzék végig szerető megértéssel ezt a végre megvalósult kiállítást, negyevenkét éves — jórészt önerőből végzett — gyűjtő- és kutatómunkám egyik eredményét! N. László Endre író és néprajzkutató 28
