Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 2. szám
Hévíz, 1989. január 23. (Fotó: Kaczmarski Béla) Napjaink gazdasági, társadalmi és politikai változásainak jelentős tényezője és összetevője lett hazánk környezeti állapota, természeti környezetének védelme. Korábban nem tapasztalt érzékenység mutatkozik a közvélemény részéről, a környezeti állapotokban bekövetkezett kedvezőtlen változásokkal kapcsolatban. Ezen környezeti problémák egyik legismertebb színtere, a Dunántúli Középhegység karsztvízkészletének megbomlott egyensúlya és ehhez kapcsolódóan az eocén bányák veszélyeztetése a budapesti hőforrásokra, valamint a nyírádi bauxitbányászat kedvezőtlen hatása a Hévízi-tóra. Erőteljesen vetődik fel napjainkban elsősorban a sajtó közvetítésében a kérdés: „Hévízi-tó vagy a nyírádi bauxitbányászat" — ezzel mintegy leegyszerűsítve és kiélezve a kérdéssel felmerülő gondokat és problémákat. írásomban megkísérlem megvilágítani e kérdés történetét és értékelni a mára kialakult helyzetet, az ügyben érdekelt és eljáró vízügyi hatóság kötelező objektivitásával. A Dunántúli Középhegység Magyarország legértékesebb nyersanyaglelőhelye, és elsősorban bauxit-, barnakőszén- és mangán-előfordulásokat rejt magában. Ismert az is, hogy a Dunántúli Középhegység és az ehhez kapcsolódó peremterületek mészkövei, dolomitjai az ország legjelentősebb karsztvíztárolói. Az itt található ásványkincsek legtöbbje a zavartalan főkarsztvíz nyugalmi szintje alatt található, ezért bányászatuk minden esetben jelentős vízkiemeléssel jár együtt. Nyersanyagban szegény hazánk legfontosabb érce, a bauxit is — néhány kivételtől eltekintve — a főkarsztvíz szintje alatt található. Nyírád térségében is tulajdonképpen 1937-ben indult el a bauxitbányászat, de a karsztvizkiemeléssel kapcsolatos bányászkodást 1957-től számítjuk. Kezdetben a bányatérségekből paszszív víztelenítés útján, közvetlenül emelték ki a vizet. Az intenzív kutatások, Nyírád térségében a 60-as évek elején Izamajor és Deáki-puszta alatt több millió tonna jó minőségű bauxitot tártak fel, lencseszerű telepekben és különböző mélységekben. A főkarsztviz nyugalmi szintje a térségben 176 mBf. szinten volt és a kitermelésre alkalmas lencsék a 140 mBf. szint alatt „0" szintig helyezkednek el. A biztonságos kitermelés aktív vízszintsüllyesztéssel vált lehetségessé, mely elképzelések szerint a bányatérséget, illetve a lencséket nagy átmérőjű fúrt kutakkal tervezték körülvenni, melyeken keresztül nagy teljesítményű búvárszivattyúk emelik ki a karsztvizet. A vízügyi hatóság 1960—65 között még a vízemelésekkel kapcsolatban a felszíni vízelvezetéseket engedélyezte és csak a várható nagy mennyiségű vízkiemeléssel járó aktív vízsüllyesztés során merült fel a vízhozamok pontos mérésének szükségessége és a vízkiemelések engedélyezésének kérdése. Ä Bakonyi Bauxitbánya Vállalat 1967- ben nyújtotta be Igazgatóságunkra az izomajori és deáki-pusztai bauxitmezők vízszintsüllyesztéséne'k vízjogi engedély iránti kérelmét. Az engedélyezés kapcsán akkor az alábbi problémák merültek fel: 1. Tisztázatlan volt a hatósági eljárás jogszerűsége, mert a Bányászatról szóló 1960. évi III. Törvény a bányászattal kapcsolatos vízemeléseket saját jogkörébe vonta és a később megjelent Vízügyi Törvény hatálya ugyan kiterjed a felszín alatti vizek viszonyainak megváltoztatására irányuló víziimunlkákra is, azonban a Törvény 2. § (2) bekezdése szerint hatálya nem terjed ki a Bányászati Törvény rendelkezéseire. 2. A szakmai megítélést nehezítette a kérdésben ez idő tájt rendelkezésre álló tudományos és szakmai ismeretek hiánya, nem állt rendelkezésre hatásvizsgálat és a vízkiemeléssel kapcsolatban a tervezők csak 18 km-es sugarú körben véltek vízelvonásokat. Hévízi forrással való esetleges kapcsolat nem merült fel és a szakmai álláspontok szerint közvetlen kapcsolat nem volt feltételezett. 3. Az alumíniumipar népgazdasági jelentősége — az akkori viszonyoknak megfelelően — nyomatékkai jelentkezett a bauxitbányászat érdekében. A hatósági jogkörrel kapcsolatos kérdéseket a 3/1970. számú OVH—OBF megállapodás rendezte, mely szerint az aktív vízszintsüllyesztés egyértelműen vízjogi engedély kötelessé vált. A szakmai kérdések tisztázására és a várható vízelvonások megállapítására tanulmány készítését írtuk elő, melyek elkészítése után, 1971-ben került kiadásra a vízjogi engedély, melyben engedélyezést nyert a vízkiemelés oly módon, hogy a bányatérségekben a vízszintsüllyesztés a -(-60 mBf-t nem haladhatja meg. 1975-ben került kiadásra a vízjogi üzemelési engedély, mely hasonló megkötéseket és feltételeket tartalmazott és a vízelvonások kártalanítására adott kötelezést a beruházó számára. Az akkori becslések szerint a maximális vízkiemelés 350 m3/p-ben volt prognosztizálva, ezért a 70-es években kiépült a vízellátási regionális rendszer, mely egyrészt a vízelvonással érintett térséget, másrészt Ajka, Pápa városokat és a nyugat-balatoni regionális rendszert látja el jó minőségű ivóvízzel, ma átlagosan mintegy 40 m3/p, távlatban 60 m3/p vízigénnyel. A vízemelések 1965-től kezdődően gyors ütemben emelkedtek és 1978-ban érték el a maximumot, 304 m3/p átlagos hozamban. A növekvő vízemelés hatásaként megindult a hévízi tóforrás csökkenése, mely korábban 550—600 l/sec hozammal rendelkezett. 1972— 1978 között a hozam már 470—490 l/sec között ingadozott és bizonyossá vált a vízkiemelések következtében létrejött depresszió és a hévízi forrás kapcsolata. Megkezdődött a vízemelések és a Hévízi-tó összefüggéseinek vizsgálata. Az 1978-ban elkészült VITUKl-tanulmány 450 l/sec-ben állapítja meg a forrás várható vízhozamát és ezt még elviselhető mértékűnek tartja. (Azzal a feltétellel, hogy a nyírádi vízkiemelés nem haladja meg a 350 m3/ p-et.) Közben a bányászati kutatások mélyebb szinteken és jó minőségű bauxitlencséket tárnak fel és kezdeményezik a +30 mBf. szintig található 5,8 millió tonna bauxit kitermelésének lehetőségét, illetve ennek érdekében történő további vízszintsüllyesztést 350 m3/p maximális vízemelés prognosztizálásával. 1979-ben a forrás vízhozama azonban 17 A Hévízi-tó és a nyírádi bauxitbányászat