Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)

1989 / 1. szám

i4 természet embere

Bejáratos nem vagyok az udvarába. Régi barátság révén, amely Dala Józsefhez köt, mégis iszákomban a kiváltságos levél: bejelentés, szemrevételezés nélkül átléphetem országa határát.

Ha dicsekszem evvel, nemcsak a biztonságos járás okából. Azért is, persze. Mert a pusztán, a pásztorikodáson nevelődött eb, kitörve óltaík, hodályo.k fedezékéből, könnyén odaikap a láb - ikrához, s a hívatlan látogatót átűzi akár a Marcalon túlra. Nem szólva arról, hogy a gazda meggyfabotja is kedvet kaphat a röpüléshez, s elzúgva a termetes szederfák között, móresre tanítja az illendőség megszegőjét. Csak úgy köszönésképpen. Dehát errefelé az Adjon Istenhez nem elegendő megemelni a kalap karimáját, a bizalomnak itt mélyebb ösvényeket vágott a tapasztalás. A Fogadj Istent előbb a szándékhoz mérik: idekinn a síkon vadorzó léptekkel nemcsak a vadat lehet kerülgetni. Préda lehet az ember vagyona, s maga az ember is.

Barátomat, akivel a vasi határikövek felől közelítjük a tanyát — hál Istennek — felismerik a kutyák. Ez már fele győzelem, ha nem több. Akit a pusztán bizalmukba fogadnak a házőrzők, a birtokvigyázák, a gazda szívéhez is odatalál az.

Ferenc gazda szép, faragott pásztorbotját ajándékozta neki esztendők előtte — ilyen botot a régiek, a Savainyó Jósikák forgattak a fejük fölött a csárdákban. Ilyen botnak ára nincs, kérdezgetni is sértés lenne felőle, az ilyen holmi vagy örökség lészen, vagy elajándékozódik valaki emberfiának. Aki érdemesnek mutatkozik rá.

Jóska az érdemesek listáján is igen elöl tartózkodott, hogy miért, mivégre, nem kutatom. Ilyesmiről nem illik faggatózni. Barátság, rokonszenv férfiemberek közt nem tűri a firtatást. Születik az ilyesmi egy kézfogásból, egy szemvillanásból, s gyakorta biz’ tartósabb a leglángolóbb szerelemnél.

Négy esztendeje fordultam meg először Fíisztó-pusztán, ősz végi, ritkásan havazó időben. Ilyenkor kell a pusztára járni? Ilyenkor ráérősebb a gazda? Ügy lehet, ha Jóska ekkorra időzítette a bemutatkozást. Készült erre az alkalomra, éreztem, hogy dédelgetett kincse ez a puszta. És külön jó embere a gazda, akihez bárkinek utat nem mutat. Pincéjét — végvárát a Sághegyen — megnyitja a szőlőbe tévedőknek, Kövér Bertáját, hordóját csapra üti — no de Fisztóra csak azt viszi, aki a pinceszeri rendet tisztességgel állotta. Az ebbéli vizsgán bukdácsoló ember más hibában is elmarasztalható.

Áthúztunk a Marcalon, Pápa felé menendő, egy a tenyérnyi akácosnál hirtelen letértünk az országúiról. Rá a dűlőútra, zörgött, prüszkölt a kocsi a hepehupákon. Éjjel két-három ujjnyi hó hullott, még úgy-ahogy elbírtunk vele. Földbe vert karókon karvalyok sáliba - koltak rideg méltósággal, vadnyúl verte futtában a havat. Nem a meggyőződés hajtotta — meg-megállt, hátrapillantott, miért is szedi a lábát. Hát már emitt is zavarkodnak újabban?

Mentünk a mezei úton, csúszkáltunk a befagyott tócsákon. Előre! — biztatott Jóska. Vissza nem fordulhattunk, annyi szent. Ha csak az egyik kerék letéved a csapásról, ott ragadunk éjszakák].

Egyszerre birkahodályok, ólak, szalmakazlaik nőttek előttünk. Mintha a föld mélye dobta volna fel őket váratlanul. Csaholó ebeik törtek elő, az élen csimbákos hajú, haragos pulii. Mire elcsöndesedtek, a szalmakazal alól, mélyre vájt otthonából jó két mázsás hízó kukkantott ki röfögve. A kazal alól, igen! Kiszorult az ólból? Vagy elvarázsolták, mint Odüsszeusz katonáit Kirké szigetén? Okos szemével sokáig, szúróan nézett, borzongott a hátam.

Ekkor már a sokféle toldozás nyomát viselő tanyaház egyik ajtaja is megnyílott. Csizmás, sonkanadrágos, széles vá11ú férfi közeledett felénk.

Bekecs, tornyos barna kucsma. Boglyás szemöldök, sasorr. A résnyire húzott szem lépésről-lépésre megnyílott, kék szín villant a piros arcon. A fejszével faragott fej előrebillent, üdvözlésképp.

A kézszoritás, mint a satuba fogás:

— Rákóczi Ferenc!

Elébe mentünk a jókedvének. Tudván, hogy engedékeny hangulatában a nagyúri rang sorszámát is a neve elé biggyeszti csöpp szemhunyoritással.

— A harmadik?

— Úgy, pontosan!

Mert ők is dinasztia, mint ama sárospatakiak, erdélyiek, a kuruc vérűek, akik kibontották a libertás zászlót. Ök a pásztor-Rákócziak. De abból a dicsőséges ágból valók. Csakhogy elkeveredtek valahogy Sopronba, onnan meg le délre, Somogyba.

— Kinek így, kinek úgy . . .

A nagyságos fejedelemnek Rodostó, nékik a dunántúli pásztorvilág, végezetül itt a Marcal közelében, a merseváti határban. Bújdosó terep ez is, erdők mélye, erdők között töretlen, füves legelőik.

Beültünk az egyik szobába, a sok közül. Szilvapálinkával ijesztettünk rá a fagyra, s valami pisla lámpással a délutáni sötétedésre. A hunyorgó körte alatt úgy éreztem, ide Fisztóra az áram is vonakodva jön ki. Mégiscsak különb mesterség a városokban ragyogni . . . Jóska aztán rákérdezett az agregátorra, s ebből megérthettem, hogy Fiisztópuszta kimaradt a villamosításból. Amikor az ötvenes esztendők elején jelentették, hogy Vas és Veszprém fénybe borult, a térképnek ezt a darabkáját letakarták. Ha egyáltalán jelölték rajta Rákóczi Ferenc házát.

Gyula, a félig béna bátya ült még velünk, de ő nem szólt. Bal kezével felhajtotta az italt, hallgatott. Szólási joga itt Ferencnek van, láthattuk. Az ősi sorrend megfordult, az egészségesé, az erősebbé a szó. Azé, aki a kenyeret adja.

Boroskancsó is került az asztalra — a gazda szívesen rágyújtott volna egy nótára. De nem engedhettem. Gyötörnöm kellett a kérdéseimmel.

— Hány esztendőt töltött Piszton, Ferenc bátyám?

— A hetvenből hatvanötöt.

A kimaradó ötben elvitték iskolázni.

— Legimesszibb merre járt?

— Amerre a birkák.

Azok eljártak a Marcalig, a szólóid határig, egyszer azonban fölkerekedtek, s benyomultak mélyen Nyugiat-Európába. Bajorországig jutottak. Jámbor állat a birka, nem vetemedik ilyesmire, de akkor háború volt. Világháború.

— A pusztára is beütött?

— Ha a birkák meg iramodtak . . .

A tankok kavarta forgószél elsodorta III. Rákóczi Ferenc háromezernyolcszáz birkáját. Este még megvoltak, mire megvirradt, hűlt helyük. Ferenc gazda utánuk indult a roncsok, holtak szegélyezte úton. A nyomok Ausztriába vezettek. Majd tovább Németországba. Rákóczi bajor földön rátalált a birkáira. A maradék százra. Visszahozta őket. Az a száz is valami. De ha már odakinm forgolódott, idegen földön, megmentett néhány elhajtott lovat is. Nem adták olcsón őket, mégsem sajnálta rájuk a pénzt.

— A ló nem arra való, hogy megegyék!

S ami még súlyosabb érv:

— Amúgyis honvágyuk volt! Láttam a szemükön.

A fejéit is használta Rákóczi, nemcsak a lelkének engedett. Pásztorember sem égi mannából él. A háború után még a gebék is kincset értek. Elvérzett a magyar lóállomány. Ferenc gazda akár át is nyergelhetett volna. Mondjuk lókereskedőnék. Ha fűlik a kupeakedéshez egy Rákóczi foga. Nem fűlt. A lovakat tisztességgel eladta, magyar gazdáiknak, s megmaradt a birkáknál.

Kitartott mellettük még akkor is, amikor ugyancsak nógatták, hogy próbálja elfeled ni őket. Rá sütötték, hogy birkakirály. Szorongatták, mint a kulákokat, ahogy tudták. Annyira azonban meg nem szoríthatták, hogy megszökjön, s valami építkezésen keressen menedéket. Mint ahogy sokan elmenekültek.

A kitartás gyümölcse ama bizodalom, amely a Rákóczi nevet birkblegelőkön, birkavásárokon kíséri. Ferenc gazda elérte, ami keveseknek sikerült: szakértelmét idehaza is becsülik, Vasban, Veszprémben éppen úgy, mint a Tiszántúlon. Gazdaságok, téeszek kérik meg, vásárolna nekik juhot, bárányt, amit Rákóczi elvállal, arra nem kell garanciát kérni.

Immár a népmesék furfangos hősei közé emelkedett. Dehát efféle csoda királlyal is megesett már. Mátyással, többek között Kolozsvárott.

Rákóczi Dievecserben tűnt fel álruhában. Az egyik környékbeli téesz megbízásából — társat véve maga mellé — anyajuhokat, kosokat válogatott. Rá25