Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 1. szám
Szabó Gábor (1988) cikkében a környezetgazdálkodás még tágabb fogalomkörét írja le: a környezetgazdálkodás olyan környezeti politika, amely a természetes és az ember alkotta környezet védelmével, helyreállításával, fejlesztésével és optimális hasznosításával kapcsolatos tervezési-szervezési, gazdasági szabályozási és szervezeti intézményi rendszereket foglalja magába. A környezetgazdálkodás a gazdaságpolitika szerves része, nem egy ágazat, hanem a kormány politikájaként jut érvényre, így a gazdasági cselekvések egyik mozgatórugója kell, hogy legyen. Ebben az értelemben a szakképzési célok között is meg kell jelenjen összefüggéseinek és ismereti szektorainak oktatása, illetve elsajátítása. Az előzőket és a külföldi szakirodalom árnyalt Umweltwirtschaft, environmental management, Umwelttechnologie, environmental technology fogalmait tekintetbe véve levonhatjuk a következtetést: a környezetvédelem — fogalom, a védelem, elhárítás (passzív magatartás) szektorát foglalja magába, így a környezet komplex problémáinak és azok multidiszciplináris közelítést igénylő megoldásának kifejezésére nem elegendő. A szakképzésbe ezért a környezetgazdálkodás fogalom beépítése célszerű még akkor is, ha a társadalmi-'intézményi-gazdasági fejlettség és a jogszabályi fogalomkészlet a védelemre helyezi a hangsúlyt. KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁSI SZEMLÉLET Környezettudatos cselekvés A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium feladatait, jogosítványait az oktatás területén minisztertanácsi rendelet szabályozza. A rendelet szerint a minisztérium gondoskodik a környezetvédelmi és vízgazdálkodási — mondhatnánk környezetgazdálkodási — követelmények érvényesítéséről az oktatásban. Mit jelenthet ez a gyakorlatban? Működnie kell olyan szervezőerőnek és koordinációs mechanizmusnak, amely a helyi és ágazati irányítás tekintetében ugyancsak heterogén szakképzést a környezetgazdálkodási szemtéJet és rsmevetek meghonosítása céljából befolyásolni tudja. Ez természetesen nem jelentheti a minisztériumunk magányos és eleve kudarcra ítélt erőfeszítéseit, e téren a képzésben érdekelt tárcák, az oktatásirányító főhatóságok és az oktatási intézmények szoros együttműködése szükséges. A szemléletváltás folyamata megkezdődött: megemlíthetem az OPI második éve folyó kutatási programját, amelynek kezdeti eredménye az ember és környezete című tanterv és tananyag kidolgozása a középfokú szakképző intézmények számára. Eredmény az is, hogy három szakközépiskolában kísérlet indult meg a kidolgozott tantárgy tanítására, továbbá a környezetgazdálkodási ismeretek és szemlélet szaktárgyi integrációjára. A környezetet leginkább befolyásoló képzési szakok esetében a kutatás megcélozza a szaktárgyi oktatás-nevelés környezetgazdálkodási szemléletű és tartalmú átalakítását, illetve az ENSZ Környezet- és Fejlesztési Világbizottság jelentésében megfogalmazott fenntartható, elviselhető, vagy a környezettel harmonikus fejlesztés gondolatának, szemléletének beépítését a nevelési és oktatási tervekbe, illetve a nevelés-oktatás gyakorlatába. Ugyancsak ez a kutatás irányozza elő a szakképzéssel foglalkozó tanárok környezetgazdálkodási szemléletfejlesztési célú intenzív továbbképzését, környezetgazdálkodási ismeretbővítési igényű tanterv és tananyag blokkok, modulok kidolgozását. A felsőoktatás több éve folyó, hasonló célú kutatásairól, kísérleteiről és gyakorlatáról is számot lehetne adni. Meglehetősen egységes felfogás alakult ki e téren abban, hogy elsősorban és alapvetően a tantárgyi integráció, a környezetgazdálkodás szakismereteinek és szemléletének széles körű alkalmazása hozhatja meg a tömeges hatású eredményt: olyan környezettudatos, környezetével ésszerűen gazdálkodni képes értelmiség nevelését, amelynek kisugárzása a társadalom minden szektorában megváltoztathatja az emberek környezethez való viszonyát. A szakképzésben általában azt a célt tűzi ki a minisztérium, hogy elsősorban a saját szakmai tevékenysége környezeti hatásait legyen képes felismerni a szakember, aki képes kell legyen e hatások mérséklésére, esetleg megszüntetésére is. A környezetgazdálkodás specialistáinak képzése Bár a szakemberek tömegében kisebb számban van szükség környezetvédelmi és környezetgazdálkodási specailistá'kra, de jelentőségük nagy, munkájuk környezetvédő, környezetfejlesztő hatása pedig különös figyelmet érdemel a szakképzésben. Egyetértés mutatkozik szakkörökben arról, hogy önálló graduális környezetvédelmi szakemberképzés, kiemelve a szakképzési struktúrából nem lenne életképes, azt mindig valamely szakképzési alépítményre építve, annak részeként kezelve célszerű kibontakoztatni. Ebben a vonatkozásban számos eredmény, illetve kezdeményezés mutatkozik a szakképzés valamennyi szintjén. Néhány példát kiemelnék, megjegyezve, hogy valamennyi megemlítésére, céljának, programjának bemutatására most nincs lehetőségem. A szakmunkásképzésben általában kevéssé ismert, de létezik környezetvédelmi képzési célú szakma. Ez a jelenleg még víz- és csatornamű kezelő elnevezésű, a közüzemi vízművállalatok körében ismert és elismert szakma magában foglalja a vízi környezetvédelem és környezetgazdálkodás legfontosabb ismereteit és készségeit. Ezek a szakmunkások a vízellátással, szennyvízelvezetéssel és -tisztítással foglalkozó vállalatoknál jelentős szerepet töltenek be, nagy értékű környezetvédelmi berendezéseket kezelnek, bonyolult fizikai-kémiai-biológiai tartalmú tisztítástechnológiákat üzemeltetnek. Az elmúlt 10 évben közel 2000 szakmunkást képzett ki hat szakmunkásképző intézet. Ez a szakma újabb, szakemberrel ellátatlan terület, a hulladékkezelés irányában is továbbfejleszthető. Valamivel jobban ismert a vízgazdálkodási középfokú szakképzés, amely elsősorban víz-szennyvízteohnológiai és települési vízgazdálkodási szakán, két évtizede bocsát ki vízi környezetvédelmi specialistákat. Ez a szakképzési forma — elsősorban a vízgazdálkodási képzésre alapozva — tovább bővíthető a hulladékkezelés irányába, de az ötéves technikusképzés adta lehetőségek keretében a levegőtisztaság-védelem, sőt a természetvédelem vízgazdálkodással összefüggő tevékenységei irányában is. A vízgazdálkodási szakképzés környezetgazdálkodási szemléletű átalakításának kísérlete ebben a tanévben kezdődött meg a dunaharaszti szakközépiskolában. A környezetvédelem felsőfokú végzettségű specialistáit a már szinte valamennyi egyetemen szervezett posztgraduális kurzusokon képezik ki. Megjegyzem, hogy a BME—ELTE együttműködésében szerveznek kis létszámú giraduáiis képzést is, a környezetgazdálkodás tantárgyi integrációjára pedig több példát lehetne felhozni, a jogi, közgazdasági, természettudományi, mezőgazdasági és műszaki képzés területéről. A posztgraduális oktatás eredményeit felhasználva kezdeményezések indultak több egyetemen környezetgazdálkodó mérnöki, vagy természettudományi szakok létrehozására az alapképzés irányában, pl. a Veszprémi Vegyipari Egyetemen környezetgazdálkodó-vegyészmérnök, a Debreceni Agrártudományi Egyetemen környezetgazdálkodó-agránmérnök, a Budapesti Műszaki Egyetemen, illetve a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán víz- és környezeti mérnök, vagy a KLTE természetvédelemre orientált ökológusképzése. A környezetgazdálkodást érintő posztgraduális kínálat tovább bővül, pl. a Budapesti Műszaki Egyetem 1989. februárjától vízgazdálkodási és környezetvédelmi, továbbá szeptembertől zaj- és rezgéscsökkentésí szakon tervez új szakmérnöki kurzust indítani. Az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola építőipari környezetgazdálkodás címmel indít 1989. februárjában új szaküzemmérnöki szakot. A környezeti érzékenység az elmúlt időszakban fokozódott, de örvendetes, hogy az érdeklődés, megismerés iránti igény is. Novemberben kezdtünk meg egy több hónapos környezetgazdálkodási mérnöktovábbképző előadássorozatot a BME—MTI szervezésében. A jelentkezők száma messze meghaladta az előzetes becslésünket: 640 mérnök gyűlt össze a BME-n tájékozódni a környezetpolitikáról és a környezetgazdálkodás tennivalóiról. Ezt az érdeklődést reménykeltőnek tartom. Dr, Lovretity Zsigmond 23
