Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 8. szám
szabása is csak tüneti megoldás, mert a közművekre így áthárított feladat — a teljes iszaptömeg toxikussá válása miatt — fokozott mértékben jelentkezik. (Lásd pl.: Bp.-i bőrgyárak krómtartalmú szennyvizeinek az É-Bp-i szennyvíziszapra gyakorolt hatását.) 2.3. A szennyvíztisztítás üzemeltetésének és az azzal összefüggő ipari hátterének helyzete A hazai szennyvíztisztítás gyakorlata a világszínvonaltól egyre jobban kezd lemaradni. Annáik ellenére, hogy a szellemi ismeretanyag, a felkészültség általában megfelelő. Ennek oka a szűkös pénzforrás problémák mellett a szükséges hazai ipari háttér hiányában is keresendő. Komoly színvonalú gyártó- és 'Szervizháttér megfelelő darabszáim hiányában (jelenleg csak évi 5—10 különféle nagyságú telep épül) gazdaságos módon nem ihogy tovább fejlődni, de még megélni sem képes. A szennyvíztisztító rendszerek egyik fontos értékmérője a fajlagos energiafelhasználás. Mutatóink nem kielégítőek, mivel a rendelkezésre álló villamos motorok energetikai szempontból gyakran messze nem az optimális tartományban üzemelnek. A szivattyúk választéka, lépcsőzése nem megfelelő. A gépészeti berendezések túlméretezettek és nehézkesek, mozgatásukat a -rendelkezésre álló gyenge hazai hajtóművek és hidraulikai elemek tovább nehezítik. Elavultak a levegőztető berendezéseink. Csapágyazáisi és meghajtási problémák miatt a gépek sokat állnak. Levegőbefúváshoz nincs megfelelő minőségű hazai kompresszor. Az iszap víztelenítés gépei (szalagszűrők, dobszűrők) állandó szűrővászon szerelési gondokkal küzdenek. A centrifugák csigakopások és csapágyazási problémák miatt kényszerülnek gyakori állásra. A hasznosításhoz alkalmas gépi berendezéseket (gázmotor, hőszivattyú, komposztáló stb.) a hazai ipar nem gyárt. Az állásidőket elviselhetetlenül megnyújitja a megfelelő szerviz-tevékenység hiánya. A jó és gazdaságos működéshez szükséges irányítástechnikai berendezés legfeljebb néhány nagyobb és új telepeknél található, de csak korlátozott számú szabályozó körrel. A szabályozáshoz szükséges hazai műszergyártási hátterünk szűkkörű, azaz nem terjed ki mindenre, ezért optimális üzemirányítás a gyakorlatban — a devizahiányt is figyelembe véve — ritka. További gond, hogy az üzemelő gépészeti berendezések többsége alkalmatlan arra, hogy automatizálható legyen, a túlterhelt berendezések pedig nem is szabályozhatók. A kis- és közepes nagyságú tisztítótelepeken nem kielégítő a kezelőszemélyzet szakmai színvonala. Ez nemcsak magyarázza, hatnem indokolja is, hogy a teljesoxidációs rendszer kapacitáshatára a fejlett országokhoz képest 2—3-szorosa, azaz 10—15 ezer m3/d értékig emelkedett. üdülőövezetekben (Balaton térsége, Dunakanyar), valamint nagyvárosok agglomerációs övezetében egyre inkább teret hódítanak az ún. nagytérségi vagy regionális szennyvízelvezetési rendszerék. Közismert, 'hogy a regionális rendszerek milyen műszaki, gazdasági és egyéb előnyökkel rendelkeznek. Ennek ellenére a megnövekedett szállítási hosszaik és — elsősorban üdülőövezetekben — a szezonális terhelésingadozások olyan szennyvízminőségváltozási problémákat (lerakódás, berothadás, szaghatás stb.) eredményeztek, melyekre az üzemeltetők kellő időben nem készültek fel. A fenti gondokat növeli, hogy a kiterjedt hálózatok mentén — tiltás ellenére — igen gyakori a szippantással gyűjtött anyagok csatornába való illegális ürítése. Mindazonáltal a kimutatható előnyök miatt a regionális szennyvízelvezető rendszerekről nem szabad lemondani, már csak azért sem, mert lényegesen egyszerűbb akár egy több alrendszert magába foglaló gyűjtőhálózatot üzemeltetni, mint számos önálló kis telepet. A döntést minden esetben — a helyi körülményeket is figyelembe vevő — rendszerelemzésre kell alapozni . Az üzemeltetés színvonalának növelése nem csupán műszaki kérdésekre korlátozódik, hanem jelentős szerepet töltenek be a közgazdasági tényezők. Mindaddig, ameddig a fejlesztési 'kötelezettség is terheli a fenntartásra, illetve rekonstrukcióra fordítható — amúgy is szűk pénzügyi keretet, s amíg a műszaki megoldást nem a környezetvédelmi cél, hanem kényszerűségből a forrás oldal anyagi lehetősége szűkíti be, addig sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban az üzemeltetésben, nem várható lényeges előrelépés, nem szólva a fejlett országokhoz való felzárkózásról. A lecsökkentett létesítési költségekhez általában nagyobb üzemeltetési költség párosul. A működtetéshez szükséges pénzeszközök 'előteremtését viszont csak bonyolult mélTéktevékenységékkél képesek a vállalatok — többkevesebb sikerrel — pótolni. A létesítéskor „megtakarított” összegeket később a fenntartási keretből kell kiegészíteni, aminek elszívó hatása az üzemeltetési színvonal terén okoz beláthatatlan nehézségeket. 2.4. A csatornapótló kisberendezések és a folyékony települési hulladékokkal kapcsolatos problémák Az iivóvízeilátás fejlesztési üteme változatlanul meghaladja a csatornázás fejlődését, ezért a csatornapótló berendezések és az abból eltávolítandó anyagok problémakörével még hoszszú távon kell foglalkozni. Becslések szerint: az országban jelenleg kb. 1,0 millió csatornapótló berendezés (oldómedence, szikkasztó, zárt tároló stb.) üzemel, melyeknek legfeljebb 35—40%-a tekinthető szakszerűnek. Az első vízadó réteg általános elszennyeződése — településen belül — elsősorban ezek nem kielégítő működésére vezethető vissza. A csatornapótlókból kikerült anyagok szemnyviztisztitó-telepi előkezelése, az iszapok elhelyezése stb. műszaki, közgazdasági és jogi szabályozásra szorul. A folyékony hulladékok gyűjtésével az országban jelenleg — a magánvállalkozókat is beleértve — mintegy 600 szerv foglalkozik. Ezeknek sem szervezeti rendszere, sem ellenőrzése nem ad biztosítékot élővizeink és ivóvízbázisaink védelméhez. 2.5 Közgazdasági problémák A szenyvízelvezetés és -tisztítás előbbiekben vázolt kapacitás- és műszaki problémái nagyrészt a közgazdasági feltételek mostoihaságában is rejlenek, illetve abban, hogy a szűkös gazdasági feltételek miatt a valós közgazdasági tényezők kevésbé érvényesültek. A szennyvíztisztítást, mint infrastrukturális tevékenységet gazdasági oldalról döntően 3 tényező befolyásolja: — a fejlesztés gazdaságpolitikai koncepciója, — a gazdasági szabályozás, — a tevékenység megvalósításában közvetett üzemi szintű gazdaságossági szemlélet. A szennyvízelvezetés, -tisztítás fejlesztésének gazdaságpolitikai koncepciója még abban az időben alakult ki, amikor az volt az uralkodó elv, hogy a közszolgáltatások a lakosság részére közel „ingyenesek" lesznek. Erre épült a gazdasági szabályozás, amelynek egyik fő feladata az üzemeltetés költségeinek szakágazaton belüli kiegyenlítése volt. üzemi szinten — a gazdaságpolitika koncepciójának megfelelően — a tevékenység elvégzése volt a feladat. A szükséges pénzeszközök előteremtését központilag biztosították. A gazdasági szféra 3 szintjének egyikében sem érvényesült teljes egészében a gazdaságosság és a megtérülés elve. Ez lassan odavezetett, hogy helyenként a gazdaságosság nem kellő mértékű érvényesülése felemésztette azt az alapot, melyet a gazdasági megfontolásokkal lehetett volna gyarapítani. A jelenlegi helyzetet az jellemzi, hogy a szennyvíztisztítás fejlesztésében: — nincs a gazdasági egyensúly felé ható, a szennyvíztisztításban érdeket érvényesíteni tudó gazdasági szabályozásunk, — nincs meg a lehetőség az üzemi döntések gazdasági megalapozására a költség- és árviszony öszszekuszáltsága, a naturális ráfordításoktól való elszakadás miatt. 3. A TISZTÍTOTT SZENNYVÍZ ÉS SZENNYVÍZISZAP ELHELYEZÉSÉNEK FELTÉTELRENDSZERE A korszerű szemlélet követendő elvként határozta meg, hogy mind a szennyvizeket, mind a tisztítási folyamatból kikerülő szennyvíziszapokat hatékony megelőző tisztítás után a természeti körforgásba — minél kisebb zavart okozva — vissza kell vezetni. A visszavezetés azonban különböző negativ és pozitív hatásokat fejthet ki. A káros hatások kiküszöbölésére olyan feltételrendszert kell meghatározni, mely kizárja az egészségügyi és kör3