Magyar Vízgazdálkodás, 1989 (29. évfolyam, 1-8. szám)
1989 / 4. szám
Kevés kérdésben van olyan egyértelmű konszenzus a szakemberek között, mint abban, hogy a termőföld védelme és racionális hasznosítása terén a piaci földárak, valamint földbérleti díjak funkcionálása nélkül nem tudunk érdemben előrelépni. Jóval kevésbé tudatosodott azonban még a szűkebb szakmai közvéleményben is, hogy utóbbiak alakulása a mezőgazdasági terméktermelés jövedelmezőségének a függvénye és nem pedig fordítva. Illúziók láttak napvilágot a föld adás-vétel során majdan kialakuló piaci árak orientáló hatását illetően. Kevesen tudják, hogy még a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban is, — ahol a földbirtokstruktúra jóval elaprózottabb mint hazánkban —, évente csupán a termőföld 1—2 százaléka cserél gazdát, s ennek is csak egy része jelent mezőgazdaságon belüli földforgalmat. A magam részéről azokkal értek egyet, akik a földtulajdon, valamint a földhasználati viszonyok számottevő további liberalizálását javasolják. Ennek eredményeképpen azonban elsősorban a földbérleti s nem pedig az adás-vételi ügyletek megélénkülésére lehet számítani. A termőföld gazdasági (pénzbeni) értékelésének megoldására irányuló 80-as évekbeli törekvések tapasztalatait figyelembe véve úgy vélem, hogy az előrelépés legfontosabb feltételei az alábbiakban összegezhetők: — Szilárd és egyértelmű eltökéltség mind a kormányzat, mind a MÉM és a PM tárcák részéről a probléma megoldására. — Az anyagi, a személyi és a szervezeti feltételek megteremtése, különös tekintettel a szakértők kiképzésére, valamint egyszemélyi felelős kormánybiztos kinevezésére. — A genetikus talajtérképezés Stefanovits akadémikusék által eredetileg ajánlott részletezettségű megvalósítása. — A mezőgazdasági terméktermelés jövedelmezőségi viszonyainak megszilárdítása. A termőföld védelmével, valamint racionális hasznosításával összefüggésben egyértelműen hasznosnak kell ítélni a Földvédelmi Alap intézményének működtetését, továbbá a talajok savanyodását gátló mésztartalmú anyagok felhasználását elősegítő állami támogatást. Említésre méltó, hogy a KSH adatai szerint 1981 és 1987 között a termőföld védelmével kapcsolatos üzembe helyezett beruházások — folyó áron — négyszeresükre nőttek. Mind ökológiai, mind pedig ökonómiai szempontból országosan óriási gondot jelentenek a veszélyes hulladékok. A mezőgazdaságot illetően a talaj-, víz- és levegőszenynyezést okozó hígtrágya, valamint a kemizálással összefüggő göngyölegek kérdését tartom különösen kritikusnak. Noha a hígtrágya a hivatalos nómenklatúra szerint nem minősül veszélyes hulladéknak, itt az ideje, hogy kimondjuk: a hígtrágya zöme alapvetően igenis a legveszélyesebb hulladékok közé tartozik. Ismeretes, hogy a MÉM irányelveknek megfelelően ezen telepek hígtrágyás technológiájú rekonstrukciójára nem adható állami támogatás, az egyetlen érdemi megoldás ugyanis az almozásos trágyázásra való áttérés. Amennyire egyet lehet érteni azzal, hogy ezen beruházások esetében az általános forgalmi adó (AFA) kezdettől fogva visszaigényelhető, annyira elgondolkoztató, hogy a 60-as évek végén 70%-os, majd később 50%-os állami támogatással létesített hígtrágyás telepek környezetbarát almozásos technológiával való ellátása ma csupán 40%-os támogatást érdemel a társadalom részéről. A kistermelőket pedig végképpen semmi sem kényszeríti, sem pedig ösztönzi a hígtrágyaproblémák felszámolására. Tudomásul kell vennünk, hogy a környezetvédelmi követelmények eddiginél következetesebb — és véleményem szerint elkerülhetetlen — betartatása a járulékos környezetvédelmi költségek termelői árakba történő begyűrűztetéséhez kell, hogy vezessen, minthogy az e célú állami támogatások növelésére reálisan nem lehet számítani. A növényvédőszer-maradékok, valamint göngyölegek (dobozok, hordók stb.) problematikája nem speciálisan mezőgazdasági fejetlenség és rendezetlenség összefüggéseiben ítélhető meg. (A veszélyes hulladéknak nem minősített műanyag műtrágya göngyölegek is megoldatlan gondként jelentkeznek.) A probléma magva abban van, hogy a korábbi tervekkel ellentétben, sem az ezen anyagokat fogadó égetőművek, sem pedig az ideiglenes, illetve végleges lerakóhelyek hálózata nem épültek meg. (Pontosabban az aszódi végleges lerakóhely a közelmúltban kezdte meg működését, a Dorogi Égetőmű üzemkezdete pedig a nyár elejére várható.) A források csökkenése mellett a programot hátráltatja a döntési rendszer megosztottsága, a többcsatornás finanszírozás bonyolultsága, továbbá az engedélyezési eljárás nehézségei és a lakossági tiltakozás. Az előre látható, hogy e téren a korábbinál lényegesen nagyobb volumenű központi források bevonása nélkül a holtpontról nem lehet kimozdulni. Elkerülhetetlennek látszik azonban az is, hogy — legalábbis az ideiglenes lerakók kiépítésében — a gazdálkodó szervezetek, s így a mezőgazdasági nagyüzemek is, valamilyen társasági forma keretében saját erőforrásaik bevonásával közreműködjenek. Ezeket a törekvéseket a legcélszerűbb módon az agrokémiai centrumok tevékenységével lehetne összekapcsolni, s a bérlerakást, mint környezetvédelmi szolgáltatást, 0 ÁFA-kulcs mellett kedvezményes hitelekkel is szükséges lenne támogatni, a vállalatokat terhelő járulékos szolgáltatási költségeket pedig a termelői árakban el kellene ismertetni. Nyilvánvaló, hogy e téren teljes szemléletváltozásra van szükség s értelemszerűen nemcsak a mezőgazdaság területén. Mindenesetre az is elgondolkoztató, hogy a helyenként (pl.: a Balaton környékén) már életbe léptetett, környezetkímélő célzatú korlátozások ellenértékeként állami gazdaságaink, valamint termelőszövetkezeteink jelenleg semmiféle kompenzációra sem tarthatnak igényt. Megjegyzendő végül, hogy a kemikáliák elmúlt évtizedbeli jelentős drágulása következtében, felhasználásuk agronómiái, ökonómiai, valamint ökológiai optimumai a korábbinál jóval közelebb kerültek egymáshoz. Összefoglalva az elmondottakat: a környezetbarát mezőgazdasági termelés iránti igények a világ számos országában megfogalmazódtak s jól felfogott érdekünk, hogy ebbe a folyamatba mi is tevékenyen bekapcsolódjunk. Ennek érdekében egyrészt át kell formálnunk teljes gondolkodásmódunkat a termelési és az ökológiai követelmények összefüggéseit illetően, másrészt a jogszabályi előírásokon túlmenően piackonform eszközökkel, tehát az ár-, a támogatási, az elvonási, a hitelrendszer stb. segítségével, ösztönöznünk kell a mezőgazdasági termelőket természeti erőforrásaink megóvására, ésszerű hasznosítására, sőt lehetőség szerinti fejlesztésére. A követelményeket és a feltételeket mind az ipari háttér, mind pedig a pénzügyi eszközök tekintetében össze kell hangolni. Ami a nélkülözhetetlennek tűnő e célú központi források biztosítását illeti — a lehetséges merítési alternatívák egyikeként —, közlöm egyes központi költségvetési támogatásaink összegeit, milliárd forintban: Honvédelmi Minisztérium 44 Belügyminisztérium 23 Szociális és Egészségügyi Minisztérium 15 Művelődésügyi Minisztérium 14 Magyar Tudományos Akadémia 4 Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Min. 3 Munkásőrség 1 Dr. Szabó Gábor 3