Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)

1988 / 6. szám

Miként azonban nem minden görögnek adatott meg, hogy Korintusban partra lépjen, így nem minden magyar keresheti fel a Tiszát sem. Nem is keli elmennie azonban, és Vizéből innia, elég, ha megismeri; márpedig ebből a könyvből megismerheti. Azok is tanulhatnak belőle, akik valahol a partjai mentén laknak ugyan, de távolabb már nem ismerik. Sokan isszák ezen folyó vizét, de forrásairól, mellékfolyóiról még nem hallottak.” Majd később így folytatja : „Arra törekedtem, hogy összegyűjtsem mindazt, amit csak tudunk róla .. . Mivel pedig nekem nem adatott meg, hogy minden helyet végigjárjak, számos olyan szaktekintély tapasztalatára is támaszkodtam, akik az illető vidékeket és vizeket saját szemükkel látták.. . Sokmindent leírtam, amit eredetileg nem szándékoztam, részben mert egy s mást a feledéstől meg akartam menteni, részben pedig mert azt vettem észre, hogy vannak dolgok, melyeket az írók vonakodnak megemlíteni."

A Tiszáról szóló fejezetek mutatója a könyv tartalmáról és felépítéséről ad képet, ezért párat ebből is idézünk;

— Erdély és környékének a Tiszába torkolló folyó!

— A Tisza forrásai és Máramaros megyében hozzá csatlakozó folyók

— Folyók, melyeket a Tisza Máramaros alatt a különböző megyék területén fogad magába

— A Tisza nagy kanyarulata Kis- Várdánál

— Ta'kta és Bodrog szigetei, a Latorca vízfolyás és főként Zemplén vármegye több folyója

— Ung vizei

— Zemplén egyéb vizei

— Sáros vármegye folyói

— Szepes folyói

— Abaújvár vizei, elsősorban a Hernád

— Magyarország legjelesebb borvidékeinek leírása

Az egyes fejezeteken belül a helységek latin, esetleg német és zárójelben mindig magyar megfelelőjét is hozza: „in monte Calcario (Meszes)”; „Magnum Paqum (Nagy Falu)"; „sub ponté Siculo (Székely Híd) et Diossego (Diószeg)” stb.

A földrajzi leírásba esetenként történelmi is keveredik, s a fejezetek végén, vagy egyik-másik folyó leírása után szinte elmaradhatatlanul következik egy vagy több epigramma, melyek költői eszközökkel summázzák az elmondottakat, megfogalmazván a tájegvség, vagy folyó jellegzetes hangulatát. A természettudomány és költészet sajátos koexisztenciáját mutatja minden fejezet, a kora felvilágosodás átmeneti szakaszának izgalmas kettősségét. Szinte szórakoztat, hogyan próbálja a természettudományok területére tévedt tudós a humán értékeket átmenteni. Értékes kísérlete nemcsak szórakoztató, hanem tanulságos is: vannak olyan valóságszféráik, melyeket a szigorúan vett természettudományos metódusokkal nem tudunk megragadni. Valószínűleg Timon Sámuelt ez indította arra, hogy geográfiai munkájában szépirodalmi — pontosabban — költői megnyilatkozásoknak is helyet adjon.

Az elmondottak illusztrálására hadd idézzünk két részletet a műből!

Temes folyóját, a Begát, így mutatja be:

„A temesi bánság honi folyójának, a Begának a forrása Temesvártól északra 2000 lépésnyire lévő Rikas nevű falu fölött fakad. Temesvár közelében már úgy tűnik, mocsárba vész, de medrét megújítván a város nyugati oldalát öntözni és védeni kényszeritették. Nem kisebb ügyességgel és fáradsággal több mint öt évvel ezelőtt Becskerek alatt a Tiszába vezették. így emberi beavatkozás révén, mielőtt a Dunát elérné, a Tiszával hűtlenkedik, ezáltal — a korábban haszontalanul tovatűnő — odavissza terhet szállít a hátán.

A róla szóló epigramma:

Ez a folyó exlex, apja sincs

mostoha gyermek,

Melyet a Tiszának adtak

helyesen végül."

Arra vonatkozóan pedig, hogy miként elegyít földrajzi leírásába történelmi eseiményeket, a könyv II. fejezete szolgálhat például:

,,A Tiszta forrásai és Máramaros megyében hozzá csatlakozó folyók"

Máramaros középső vidékén sót és szálfákat szállít hátán a Tisza — már amikor hajózásra alkalmas. Két forrása van: az egyik fekete, a másik fehér. A Feketét, mely a Körös Mező nevű falu lelett a Fekete hegyben (Cserna) ered — melyről nevét is kapta —, három: a Fehérét pedig ugyanazon Alpokban, tőle keletre, öt forrás táplálja. Másfél mérföldnyire vannak egymástól, ha pedig az Alpok csúcsait vesszük, háromra. Akna Ráho felett egyesülnek, igy futnak ezer lépésnyit anélkül, hogy más folyó csatlakozna hozzájuk, de aztán Lonka falu fölött kelet felől a Visót fogadják magukba, melynek három forrása Borsa szomszédságában, az Alpokban fakad. Az egyesülésük környékén lévő völgyek az 1717-es tatárdúlásról vagy helyesebben veszedelemről váltak ismertté. A korábban rabló, majd katonának állt 150 oláh és néhány sóbányász Karácsonyi Tódor vezetésével szembeszállt velük. Július hónapban Erdély és Magyarország javaiból nagy zsákmánnyal Máramaros hegyein át hazafelé tartottak a tatárok. Az említett oláhoknak — nem annyira a köz, mint inkább magánérdekből —, feltámadt harci kedve, és egy szép napon hajnaltájt a sziklabércek alá érkező ellenséget megtámadták, s akit lehetett, sziklatömbökkel megsebesítettek, a sokaság maradékát pedig az ország elhagyására kényszeritették. Ezek természetesen a sok rablott holmit és a foglyokat hátrahagyva a hegyeken át fejvesztve menekültek. A megszabadított keresztények között ezer gyermeket számláltak, akiket mint hadizsákmányt, táplálásuk érdekében gyámoknak adtak át."

Timon Sámuel Tisza-bemutatása nem a szó szoros értelmében vett geográfiai munka. A Tisza nem válik nála egy tudományos értekezés lelketlen tárgyává. Ez a folyó mellékfolyóival egyetemben magyar falvakat, mezővárosokat, városokat látogat sorra és öntöz meg kanyargós útja során, várakat véd, mezőket, réteket éltet, fát és sót szállít hátán, utakat keresztez és utasokat fenyeget: szerves része a magyar történelemnek, a magyar életnek. A léptennyomon fellelhető szubjektív, illetve humán elemek a leírásban pedig a kis könyvnek olyan szépséget és melegséget adnak, amit hiába keresnénk pl. a kilenc évvel korábban megjelent Marsigíi-féle Duna monográfiában. A szerző maga vallja be, hogy a Vág folyó leírására is személyes okok késztették (XVII. fejezet). Ennek ellenére persze Marsigli könyvének része lehetett abban, hogy Timon Sámuel „legmggyarabb" folyónknak, a Tiszának a bemutatására váIlalkozott, a róla fellelhető ismereteket összegyűjtötte. Munkája nagy hiányt pótolt, amit egyértelműen bizonyít az a tény, hogy 32 évvel később, 1767-ben, ez a választékos stílusban, szépirodalmi igényességgel megírt munka újra napvilágot látott.

Deák Antal András

„Árai—88" ökológiai expedíció

A közép-ázsiai Tádzsikisztánban elindult útjára az „Arai—88” elnevezésű ökológiai expedíció. Az akció célja az Aral-tó, a világ egyik legnagyobb szárazföldi vízgyűjtőjének megmentése. A tó elsekélyesedése katasztrofális méreteket öltött, a part 46 km-rel húzódott vissza. Ennek fő oka, hogy az Arai-tóba ömlő két folyó, az Amu-Darja és a Szir-Darja vizének nagy részét felemészti a gazdasági célokat szolgáló számtalan víztározó és csatorna.

— Az Arai-tó sorsa nem lehet csak egyetlen állami szerv vagy főhatóság ügye — jelentette ki Maszud Mullodzsanov, a tadzsikisztáni Pamir folyóirat főszerkesztője (egyébként ez a folyóirat és a moszkvai Novij Mir kezdeményezte a közelmúltban indított expedíciót). — Az „Arai—88” expedícióban közép-ázsiai és kazahsztáni írók, tudósok is részt vesznek.

A munka befejeztével az expedíció javaslatokat dolgoz ki az Aral-tó megmentésére, és ezekről tájékoztatja majd a szovjet kormányt.

27