Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 2. szám
ÁRVÍZI EMLÉKKIÁLLÍTÁS Dr. Maróthy László miniszter megnyitó beszéde Árvizeink krónikájában szomorú elsőség illeti meg az 1838-as pest-budai árvizet, kezdte megnyitó beszédét a miniszter, majd így folytatta. Ha ma innen a Várhegyről letekintünk, megszokott kép tárul elénk: emberkéz alkotta szigorú őrei — a hosszan elnyúló rakpartok — között hömpölyög a Duna. Kezes a folyó, mert magunk és javaink biztonsága megkívánta, hogy korlátozzuk természetes erejét. Ma a régi árvíz pusztításaira gondolva az emberi, társadalmi megrázkódtatásra is emlékezünk. Elénk villannak az enyészet képei, de nemcsak azok, hanem a bajból való kilábolás máig ható tanulságai, az egyéni és társadalmi cselekvés példái és a nemzeti önvizsgálat vonásai is. Százötven éve még a maga ősi törvényeit követte a Duna, emberkéztől alig háborítva szelte át a Kárpát-medencét. 1838 telén erőteljes lehűléssel érkezett az árhullám a Duna középső szakaszára. A zajló jég lassan megállt, s már január első napjaiban Pest-Budánál is összefüggő jégtakaró borította a folyót. Az árhullámok után némi apadás következett be, de hatására a jégtáblák ráfagytak a főváros alatt akkor még létező Kopaszi zátonyra. Az újabb áradást látva, a kor legjelesebb vízépítő mérnökei — köztük Vásárhelyi Pál, az Athaneaum folyóiratban — felhívták a közvélemény figyelmét a közelgő veszélyre. Ők és a kor más jelesei voltak azok, akik már korábban is sokszor sürgették folyóink rendezését, de a javasolt beavatkozásokra nem került sor. Hiába volt az intő szó, hiába volt még a meghallgatásban is, de talán kevés volt az erő és a tehetség az időbeni cselekvéshez, az igazi meggondolásokhoz — kezdte megnyitóbeszédét a miniszter, majd felelevenítette a 150 évvel ezelőtti árvíz drámai lefolyását, amelynek szomorú statisztikája: a Duna hazai szakaszán — hiszen a jeges ár továbbvonult — 10 ezer ház dőlt össze, 153 ember vesztette életét, s az anyagi kár meghaladta az akkori 12,5 millió forintot. Ezt követően Széchenyi Istvánt idézte a miniszter: ,,. . . az 1838-i évnek következménye hazánkra nézve nem lenne kevésbé gyászos, mint az 1526-é volt,... ha saját korunk által nem okosodva ez alkalommal is oly kevés egyetértés és őszinte kézfogás szelleme fogná melegíteni keblünket, mint azon gyásznapokban.” Az ár elvonulása után nagy ütemben haladt az újjáépítés. Pest város ereje ehhez kevés volt: országos adakozás, külföldi segélyek enyhítették a károsultak tragédiáját. Bécsből és Erdélyből, Törökországból és Dániából érkeztek adományok élelemben, ruhában, építőanyagban és pénzben. Új építési szabályzat alapján építették a házakat, megújították a gátakat. A jeges árvizektől való végleges megmenekülést a folyók szabályozása hozta meg. A pest-budai árvíz után közel egy évszázadig tartott az az építő, alkotó munka, amely a 40—50 évenként egyszer előforduló árvizek ellen védte meg a korábban árvíz járta területeket. Közben olyan ismétlődő áradások történtek, mint a Szegedet elpusztító 1879-es, vagy az éppen száz esztendeje történt nagy tiszai árvíz volt. Szocialista társadalmunk éleink példáján okulva és közben számos árvízzel is dacolva, nagy gondot fordított az árvízvédelemre, ennek anyagi, szervezeti és személyi feltételeinek megteremtésére. Jelentős ráfordításokkal erősítette és erősíti védőműveinket. Ma gátjaink kétharmada a százévenként egyszer előforduló árvizek elleni biztonságra épültek. Jó alapokra építve, szervezett, fegyelmezett és tettrekész véderőt hoztunk létre. A magyar vízügy mérnökei és munkásai nagy tradíciókra építve, korszerű technika birtokában, bármikor mozgósítható szervezetként állnak népünk személyi és anyagi biztonságának szolgálatában. A nemzet megvonta az árvízi csatavesztés tanulságait. Lehet, hogy igazak annak a francia utazónak a szavai, aki 1838. májusában leszállva a dunai gőzhajóról, e sorokat vetette papírra. „Alig két hónappal a borzasztó szerencsétlenség után voltam Pesten és addig ez a város már részben kiheverte szenvedéseit. A rossznak néha van jó oldala is. Bár keménynek kell lennem, hogy ezeket a szavakat leírjam, amikor ezer család fájlalja még otthonának elvesztését, az árvíz inkább lecke volt, mint szerencsétlenség.” Úgy hiszem, elegendő ilyen és ehhez hasonló leckénk van abban a példatárban, amit úgy hívnak, magyar történelem. Számos tennivalónk közepette gondoljunk a 150 évvel ezelőtti eseményekben rejlő üzenetre, arra, hogy nincs célravezetőbb a nehéz időkben, mint a megfontolt tudatosság és fegyelem, hogy csak a közérdeket előtérbe helyező önzetlen cselekvés nyújt biztonságot az egyénnek, a családnak, a társadalomnak. Más, nem kevésbé fontos tanulság, hogy a legnehezebb feladatok megoldásának kulcsa a saját kezünkben van. Ha ezt felismerjük és a magunk javára fordítjuk — amint a történelmi példa mutatja — megújult erővel és új lendülettel nyílik lehetőség a teljesebb folytatásra. Számomra a megnyitásra váró kiállítás a társadalmi összefogás és cselekvés szükségességét hirdető történelmi üzenet. Ezért szívesen ajánlom a jelenlevők és minden közös ügyünk iránt érdeklődő honfitársunk figyelmébe.
