Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 1. szám
BRACHNA LAJOS 1933-1986 1987. január 3-án Baján kísérték utolsó útjára Brachna Lajos mérnököt, főiskolai tanárt, a Politick Mihály Műszaki Főiskola Vízgazdálkodási Intézetének igazgatóját. 1933-ban Battonyán született, majd korán Bajára került. Édesapja gátőrként dolgozott, hamar árván hagyta gyermekeit. Brachna Lajos a Budapesti Műszaki Egyetemen 1957-ben vízépítőipari, majd 1976-ban környezetvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett. Tíz éven át az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóságon különböző beosztásokban dolgozott. Ezt követően újabb 10 éven át a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettes főmérnöke. A vízügyi szolgálatban eltöltött két évtized gazdag és sokrétű tapasztalathoz, ismerethez, széles körű kapcsolathoz juttatta a szakma minden kérdése iránt érdeklődő, munkabírásban fáradhatatlan mérnököt. Műszaki ismeretei jól párosultak egyre magasabb szintű politikai végzettséggel és sokirányú társadalmi tevékenységgel. Az 1965. évi dunai árvíznél, mint védelemvezető vett részt. A Magyar Hidrológiai Társaság alelnöke és több más műszaki, társadalmi szervezet tevékeny munkása. 1978-tól a Pollack Mihály Műszaki Főiskola tanára, 1979-től a Vízgazdáfkodási Intézet igazgatója, közben éveken át' a Főiskola főigazgatójának helyettese is. Brachna Lajos távozásával egy szakmáját magas fokon, hivatástudattal művelő, a fiataloki problémái iránt különös türelmet, megértést és fogékonyságot tanúsító tanár távozott el. Akinek emberi tisztaságához, éppúgy nem fért és fér kétség, mint egyszerűségéhez, szerénységéhez, nyíltságához, humánumához. Aki jószándékú segítőkészséggel, közvetlenséggel, belső elkötelezettséggel végezte idegileg, fizikailag egyaránt nagy terhet jelentő munkáját. Magatartásának — vezetői munkájának i— állandó eleme volt a belső feszültséget el nem áruló visszafogottság, kiegyensúlyozottság, a higgadtság, a türelem és a jóindulat. Brachna Lajos roppant munkabírással törekedett a személyiségben rejlő értékek kibontakoztatására, az újra, az emberi egyéniség és szabadság tiszteletére. Állandó eleme volt az elevenség, a tisztességes vitalitás. Mind pedagógiai, mind mérnöki tevékenységében következetesen vallotta és példázta, hogy a siker forrása a pontos munka, a részletekbe menő alaposság, a reális követelményállítás, az emberismeret. Tanítványait, fiatal kollégáit időt és fáradtságot nem kímélve vezette be a szakma mélyebb régióiba. Hivatali-szakmai-társadalmi tevékenységében a hajtóerő az új dolgok megismerésére való törekvés, a gyakorlati szükségletek kielégítése, az ember, a társadalom őszinte szolgálata volt. Ez a magatartás kisérte egész életútján. Joggal vívta ki a kollégák, a hallgatók, a szakma, és a társadalom tiszteletét. Munkáját, eredményeit több, mint tíz kitüntetés — köztük a Munka Érdemrend arany fokozata — ismerte el. A temetésen közvetlen hozzátartozókon kívül, valamint a főiskola tanárain és hallgatóin kívül résztvett: a Művelődési Minisztérium, az MSZMP megyei és városi bizottsága, Baja város Tanácsa képviselői. Emlékét a vízügy nagy családja kegyelettel megőrzi. KŐRÖSSY JÓZSEF 1911 — 1986 A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián 1932-ben kitüntetéssel diplomázó Kőrössy József 1933-ban állami szolgálatba lépve: Mátészalkán, majd Szentesen járási gazdasági felügyelőként működik. 1938-ban a szegény parasztok melletti kiállása miatt összeütközésbe kerül a Pallavicini uradalommal. Felettesei — kapva a mintajárássá szervezendő tatai járásba fiatal energikus járási gazdasági felügyelő kinevezéséért eljáró Magyary Zoltán kérésére — 1939-ben Tatára helyezik át. Itt Magyary célkitűzéseihez csatlakozva előadásokat tart a Tatai Népfőiskolán, részt vesz a népfőiskolásokra alapozott talajjavító és növénytermesztő kísérleti körzetek szervezésében és munkájukban. Itt ismerte fel az erózió elleni komplex küzdelem, valójában a környezetvédelem jelentőségét, továbbá azt, hogy ennek a kísérleti bemutatására mennyire alkalmas a tatai táj. Életcéljává váló felvetése azonban akkor, a háborús viszonyok között még nem valósulhatott meg. A Kisalföldi Növénytermesztők Szövetségének igazgatójaként azonban a népfőiskolások bevonásával szép eredményeket ér el ;a nemesített vetőmagvak utántermesztésében és a köztermelésbe való bevonásával. A felszabadulás után Dobi István a földművelésügyi minisztériumba rendeli. Közreműködik a mezőgazdaság újjáépítésében (javaslatot készít a mezőgazdasági közigazgatás újjászervezésére,, silóakciót szervez stb.). Az ötvenes évek elején az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet főagronómusaként újból felveti az erózió elleni küzdelemnek a tatai tájban való kikísérletezését. Tatai felvételeiből diasorozatot állít össze a talaj pusztulásáról és védelméről. Előterjesztésekkel, publikációkkal, vitaüléseken való részvétellel igyekszik népszerűsíteni a komplex talajvédelem módszereit. Rámutat a táblásítás, a talajszerkezet javítása, a talajvédő agrotechnika, fásítás, erdősítés, sáncolás és a vízépítési munkák összehangolásának a jelentőségére. Ezzel szembekerül egyes műveletek kizárólagosságát jelszószerűen hirdetőkkel, amiből kellemetlenségei is származnak. 1957-ben bekapcsolódik a tájkutatási és tanácsadó szolgálat szervezési munkálataiba. Majd a Mezőgazdasági Mérnöktovábbképző Intézet docenseként meliorációs és talajvédelmi tanfolyamokat szervez, eredményes beszámoltatási módszereket vezet be és ismételten felveti a „tatai kísérleti komplex terület megvalósításának időszerűségét". Közel két évtizedes kitartó agitatív és propaganda munkájának eredményeként egyik tanfolyamán megértő partnerekre talál a Tatai Vízgazdálkodási Társulat és egyéb helyi szervek vezetőiben, akikkel együtt részt vesz a Gerecse nyugati lejtői komplex talajvédelmi programjának a kidolgozásában. Ezzel megvalósulnak a talajvédő táblásítással és agrotechnikával', szerves egységben a térségen belüli vízfolyások rendezésével, kistérségi víztározók építésével stb. kapcsolatos elgondolásai. Ezt követően témafelvetéseivel, javaslataival, bemutató film kezdeményezésével és helyszíni szemlék szervezésével 1974. évi nyugdíjazása után is töretlen szívóssággal küzd életcéljáért. Jelesül a komplex talajvédelem, valójában véve a környezetfejlesztés és környezetvédelem —I kedvenc kifejezésével élve — a környezetgazdálkodás „élő terepasztalának" a tatai tájban való kialakításáért. Fáradhatatlan, meg nem alkuvó kiállításának betegsége és 1986. febr. 26-án bekövetkezett halála vet csak véget. 27
