Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 4. szám
Aranyászok az Aranyos mentén dékről jő, sok olyan víz egyesül benne, mely egyenesen a bányákból fakad, vagy zúzdákat hajt. S az ilyen víz mindig hoz magával néhány szem aranyat. De meg felhőszakadások, vízáradások alkalmával sok szem aranyat lehordanak a megdagadt hegyi rohangok az aranytartalmú hegyekről. S a czigánynak ez is jó; ő megél belőle napról napra.” ,,. . . E vidék áldott aranyban. Sok helyen csak feltörik a gyepet, s az innen vagy az útból kiásott földből is aranyat nyernek. Az ember oly aranytömegen áll néha, hogyha véletlenül tudná: bele bolondulna. Szerencse, hogy el van rejtve! . . .” Lukács Béla valóban kiismeri magát ebben a témakörben, s elbeszéléseiben több olyan bekezdést találtam, mely az ismeretterjesztő- vagy a szakirodalomból sem maradhat ki. Például: . . Mivel az arany beváltásánál a kincstár sokat levont, (az aranyász) érintkezésbe lépett az aranycsempészekkel s így folyvást jókora aranyérték vándorolt túl az ország határain. De azért élt, azért volt a gozár, aki megvette az aranyat.. Éppen ezért lépett életbe I. Lipót rendelkezése is: . . Ha pedig a sikkasztás mégis lábra kapna az azt tiltó nyíltparancsnak, Abrudbányán kihirdettetvén, semmi fáradság ne kíméltessék azok megfogására és megbüntetésére — iuxta patentes et leges patriae in exemplum et terrorem aliorum . .." De ír az aranylopókról is: „. . . ismertem olyat is, ki hosszú körmöket és hajat növelvén, mikor aranypornál dolgozott, mindegyre vakargatta a fejét, — otthon aztán jó adag aranyat fésült ki hajából . . ." Lám, milyen kicsi a világ, és menynyire egyformák az emberek? Ugyanezzel a trükkel lopták meg a fehér kereskedők az aranyparti négereket is . . . De Makkai Sándor könyvében is több említést találunk az aranymosásról, s annak ősi voltáról, például Szent Istvánnak Gyula erdőelvi vajdához írt levelében : „. . . minden más országok és népek törvénye szerint is a királyé az, ami a föld alatt van; s ezekben a vajda csupán a király bízott sáfárja. Tehát az arany-, ezüst- és sóbányákat a vajda míveltesse ezután is a király parancsából és a bányászott és mosott aranynak, ezüstnek és sónak felét a királynak adja számba, de másik fele a vajdáé maradjon . . .” Веке György munkájában is rábukkanunk Erdély aranyára, hiszen, az ő szavai szerint ,,. . . az Aranyos völgyében, vagy fent Verespatakon, az emberek mindennapi beszédébe, hasonlataiba belemarta magát az arany...” ,,. . . Az Aranyos menti mócok és a mokányok tele tüszőkkel vitték lóháton a sárga sarat az állami beváltóhivatalba ... Az Aranyos hiába oly kényes nevű, hiába viseli nevében is az aranyat, a vizében nem mindenütt hordja. Megvan annak a fifikája, tudni kell, hol jöhet arany is a homokkal . . . Más is úszkál a vizekben, nemcsak pisztráng, mutatóba a patakok mélyén csillogó aranypikkelyekből hoztak a festőnek. Ezzel a Párizst járt, jó nevű festőben felébresztették az aranyláz ravasz ördögét. . .” (Ez a festő Pataky László, Munkácsy Mihály tanítványa volt, 1857. dec. 24-én született Brádon és Alvincen halt meg 1912. márc. 4-én). Egyébként Déryné is emlegeti naplójában az erdélyi aranymosókat. Most pedig röviden az erdélyi arany történetéről, mely csakis az aranymosással kezdődhetett. Lássuk, erről mit mond néhány szakember! Valér Butura szerint: „Az aranyhomok kitermelésének kezdete a késő neolit korra (i. e. 2800— 1900) tehető. Nyomait megtalálták Közép- és Nyugat-Erdélyben . . . Az aranytartalmú homokok kitermelése nem jelentett különösebb nehézséget, mivel a fém elkülönítése egyszerű eljárással történt és éppen ezért gyorsabban elterjedt, mint a réz kiválasztása, a bronz vagy a vas előállítása . . .” Az idézett román szerző szerint az Aranyos, Ompoly, Fehér- és Fekete- Körös, Maros, Szamos, Sztrígy és a Temes mentén folytattak itt aranymosást. Tény, hogy Erdélyben nem volt nehéz felfedezni az elsődleges aranytelepeket sem. A kőzetek a vulkánikus repedések mellett nemesfémeket tartalmaztak és ezek darabjait a lejtők kőtörmelékében és a folyók medrében, partjain, zátonyain egyaránt gyorsan megtalálták. A telérek hálózatának egy része, melyekben az arany — más ércekkel együtt — lerakodott, közel volt a felszínhez, vagy egészen a földfelszínen volt már. így az aranymosók aránylag korán elérhettek a lelőhelyekhez, mert mind feljebb vonzotta őket a folyók mentén a homokok egyre gazdagabb aranytartalma. A római uralom idején óriási tömegben mosták a régi üledéket is a folyóvölgyek teraszairól, főleg olyan helyeken, ahová a kis patakok, vágy víztárolók vizét könnyen oda lehetett vezetni. PL: az Aranyos völgyének szélesebb szakaszain, a szolcsvai, a lupsai és a bisztrói medencében. Ahol az erózió kevésbé volt aktív, az aranymosás, aranyásás e római nyomai naplóinkig megmaradtak. A kavicsrétegeket mélyen felforgatták, egészen az üledék aljáig, mivel a beszivárgó víz és az aranyszemcsék nagyobb fajsúlya meghatározta az ásvány gazdagabb lerakódását a mélyebben elhelyezkedő rétegekben. A kimosott kavicsot, homokot kupacokba gyűjtötték, s ezek behálózzák a lejtők magasabb részeit, az alsó teraszokat, köztük jól megkülönböztethető az egykori mesterséges víztárolók és vízvezető árkok helye is. A helybéli lakosok tudják, hogy ezek nem a természet „művei", hanem az egykori nagy aranymosások, -ásások nyomai. De figyelembe véve méreteiket — összehasonlítva azokat a későbbiekkel — az óriások munkájának tulajdonítják azokat. Szolcsván is annak tartják a hatalmas meddőhalmokat, s az árkokat, melyekben egykor vizet vezettek a magasabban fekvő aranymosótelepekre. Az érdekesség kedvéért itt okvetlenül szólnom kell néhány szót a rómaiak erdélyi aranybányászatáról. Az aranytermelésnek ez a legfiatalabb, legfejlettebb módja mindig szoros kapcsolatban volt a megjelenése óta az aranymosással, s nemegyszer ennek eredményeit jelentősen befolyásolta is. Lukács Gyula írja ezekről a bányákról : ,,. . . A római világnak legnagyszerűbb emlékei Erdélyben a Csetátyék. Plinius (Naturális história) elmondja azt is, mily módon csináltak a rómaiak érczdús hegyekből oly romhalmot, minők a Csetátyék is. Nálunk — így írja— az arany háromféle módon nyeretik. Mosás áital, mint Hispánia, Itália, Thráczia, Ázsia, India folyóiban, amelyekből a legtisztább aranyat kapjuk. Egy más mód az, midőn aknákat és hegyeket ásnak össze. Azok, akik az aranyat keresik, feltörik a gyepet, megmossák az alatta levő földet vagy fövényt, miből megtudhatni, hogy érdemes-e tovább mosni, illetve ásni. A harmadik mód — folytatja — a legborzasztóbb, óriási munkát igényel. Számtalan bányát hajtanak, nagy területben, lámpavilág mellett. Amennyit dolgoznak, annyit nyugszanak is, — de a napot hónapokon át nem látják, arrugia-nak nevezik e műveletet. — Gyakran összeomlanak a hegyek és elborítják a munkásokat, úgy hogy sokkal kisebb merészségnek tarthatjuk a gyöngykeresést a tengerek mélyében; ennyire veszedelmessé tettük a földet! Sok bányaüreget a hegyek összeomlasztása végett hajtanak. Érez, kova és más 18
