Magyar Vízgazdálkodás, 1986 (26. évfolyam, 1-8. szám)

1986 / 2. szám

A HVDSZ IX. KONGRESSZUSA

A Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete január 25—26-án tartotta IX. kongresszusát, melyen résztvett Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a SZOT elnöke, Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese, Kapolyi László ipari miniszter, Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter, Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke, Kovács Antal államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke, Rácz Albert államtitkár, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke, Gól László, a SZOT titkára, Rév Lajos, az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa elnöke.

Fabók Zoltán elnöki megnyitója után Sáli Ferenc főtitkár fűzött szóbeli kiegészítést a központi vezetőség jelentéséhez. Bevezetőjében összegezte a szakszervezeti választások tanulságait, tapasztalatait, hangsúlyozva, hogy a tagság érettsége, realitásérzéke, tisztánlátása tiszteletet parancsol és sokak várakozását felülmúlta.

A VII. ötéves terv célkitűzéseiről szólva a főtitkár felhívta a figyelmet az érintett szakágazatokban feszülő ellentmondásokra. Ilyenek: a közszolgáltatásban a növekvő ellátási felelősség és feltételei; a közszolgáltató vállalatok szerepe és érdekeltsége, gazdálkodási rendszere; az ingatlankezelés iránti igények és lehetőségek, illetve a lakosság valós igénye és az ágazat szolgáltatási készsége; a fürdők társadalmi, egészségügyi és idegenforgalmi szerepe és társadalmi elbírálása, fejlesztési lehetőségei, valamint az itt dolgozók helyzete; a fogyasztói szolgáltatások rendeltetése és rendezetlen viszonyai; a vállalati önállóság és az államigazgatási vállalati irányítás gyakorlata; a szaktudást igénylő munkaerő-szükséglet és a dolgozók mai szakképzettségi szintje; a dolgozók többségére jellemző tenniakarás, többletvállalás és a mai bérezési, javadalmazási lehetőségek és gyakorlat között.

Aláhúzta, hogy a szakszervezet feladata közreműködni az ellentmondások fokozatos feloldásában, a vállalkozói szemlélet és gyakorlat kialakításában, ami újfajta vállalkozói magatartás kifejlesztését, gyakorlatát is igényli, a meglevő külső források saját eszközökkel való növelésével, jobb anyag-, energia-, élőmunka- és költséggazdálkodással.

— Mindehhez — folytatta a főtitkár —, jól kidolgozott, átfogó érdekeltségi rendszer szükséges. Emellett kölcsönös érdek, sőt a jövő egyik feltétele: az itt dolgozók tartós boldogulása, az e területen végzett munka élethivatásszerű vállalása. A közszolgáltatásban szolgálatot vállalni tehát legyen tisztesség, becsület, felelősség kérdése az egyik oldalról, megbecsülés, anyagi és erkölcsi elismerés, garantált tisztességes megélhetés és érvényesülés a másik oldalról.

Tisztázandó elvi kérdésként tette fel: hogyan alakul az ellátási felelősség a VII. ötéves tervben és hol helyezkedjen el a közszolgáltatás a terület- és településfejlesztésben. Majd sürgette a költségvetési üzemek, a fürdőszolgáltatás jelenének, jövőjének halasztást nem tűrő rendezését. Kormányzati intézkedést igényel a kommunális közszolgáltatás gépi-technikai feltételrendszerének biztosítása is.

Bár a legtöbb változást főként az újra való törekvésben a tanácsi ipar mutatta, még eredményesebben hasznosíthatnák a vállalati méret adta lehetőségeket, a kisebb közösségekben erősebben érvényesíthető összefogást és érdekeltséget, a minőségi termelésben meglevő lehetőségeiket.

A fogyasztói szolgáltatásokkal kapcsolatban kiemelte a lakossági igényekhez való differenciáltabb alkalmazkodást. Elvi kérdésként pedig e szolgáltatás társadalmi rendeltetésének tisztázását, a veszteséges ágak sorsát, a kisszervezetek jövőjét, a fogyasztói szolgáltatásban dolgozók helyzetét, anyagi, erkölcsi elismerését. Rámutatott a szakágazatokban rejlő tartalékok kihasználására, a helyi kezdeményezések felkarolásának jelentőségére, aláhúzva, hogy a jövő feladatai a munkavállalóktól, a szervezett dolgozóktól is másfajta felfogást, magatartást igényelnek.

— Fel kell ismernünk — mondta —, hogy a jövő a jól képzett, a tenni akaró embereké. A ma szervezett dolgozója nem figyelheti „vonalon kívülről” a jövőnkért folytatott óriási küzdelmet. Ebben a közreműködést és a felelősséget is vállalnunk kell.

— Egyetértünk a tagság azon felvetésével is — folytatta —, hogy az emberek a boldogulás anyagi alapját a főmunkaidőben kereshessék meg. Am ehhez a főmunkaidőben is másképpen, jobban kell dolgozni. Irányítóknak, végrehajtóknak egyaránt. Azt várjuk, hogy a szervezett dolgozók közös összefogással a munkahelyeken teremtsenek olyan közszellemet, hogy érdemes legyen jól dolgozni. És aki többet dolgozik, többet is kapjon. Olyan szellem kell, amelyben érvényesül a munkásbecsület —, ahol szégyen a lógás, a hányaveti, a felületes munka, ahol az élet minden területén kifejezésre jut a személy szerepe, becsülete és felelőssége.

Sáli Ferenc a továbbiakban a szakszervezeti munka arculatával, jellegével foglalkozott, mondván: ebben a testületeknek lesz a meghatározó szerepe, aminek úgy lehet megfelelni, hogy az öntevékenységgel és személyes felelősséggel együtt megjelenő önállóság és a központi akarat találkozik, kiegészíti egymást. Arra van szükség, hogy a központi vezetőség jól átgondolt és következetes ajánlásaival szinte folyamatosan „hozza helyzetbe” a szervezet egészét, főleg az alapszervezeteket.

Szólt a főtitkár a rétegpolitikáról, az ipari szövetkezetek kötelékében végzendő szakszervezeti munkáról, a magánkisiparban teremtendő jobb szervezeti és képviseleti feltételekről, a házfelügyelők, a háztartási alkalmazottak speciális szempontjairól, a megváltozott munkaképességű dolgozók helyzetéről,

a társadalmilag kedvezőtlenül megítélt munkakörökben dolgozók ügyéről. A jövő fontos feladataként emelte ki a színvonalasabb alapszervezeti munka szerepét, ezzel kapcsolatban a szakszervezeti csoportok munkáját.

A beszámoló befejező részében Sáli Ferenc összefoglalta a választások során felmerült legfontosabb gondolatokat. Közöttük az elemi igényként felvetődött kívánságot: legyen nagyobb rangja, becsülete a munkának és a munkahelynek.

Ezután az időskorúak, a nyugdíjasok helyzetéről szólt. Jelezte a szakszervezeti üdülést illető bíráló megjegyzéseket, ismertette a tagdíjfizetési rendszerre vonatkozó észrevételeket.

Szükségesnek tartjuk —, húzta alá befejezésül —, hogy a gazdálkodószolgáltató egységekben, főleg a közszolgáltatásban jobb személyi feltételek alakuljanak ki. Megfontolandó a közigazgatáshoz hasonlóan, és a régi hagyományok felélesztésével a mai viszonyokhoz igazodó cím- és kinevezési rendszer életre keltése. Szakszervezetünk vezető szervei pedig mérlegeljék a munkásszolidaritást is kifejező, a munkahelyhez való kötődést is segítő önkéntes önsegélyezési alap — egyesület — létrehozásának a lehetőségét.

A napirend vitája

A kétnapos vitában 45-en kaptak szót.

Többen kifejtették, hogy jelentősen erősödött a tagság és a vezetők kapcsolata, a szakszervezeti csoportokban rejlő erőt azonban még nem mindenütt használják ki, különösen a vállalati tervezőmunkában való részvételt illetően. De ahol élnek a lehetőségekkel, ott nem marad el az eredmény. Ahol a szakszervezeti tisztségviselők tolmácsolva a tagság javaslatait, kezdettől részt vesznek a tervkészítésben, ott az emberek — viszontlátva a döntésekben véleményüket, magukénak érzik a feladatokat is.

Ugyancsak szóvátették a helyiipari, a kommunális szolgáltatói munka nem megfelelő anyagi elismerését, ami a technikai színvonalat és a béreket egyaránt befolyásolja. A vízgazdálkodásban, a szennyvíztisztításban ennek ellenére figyelemre méltóak az eredmények. Ma a lakosság 84 százaléka részesül vezetékes vízellátásban, egy millióval többen, mint a hatodik ötéves terv elején.

öt év alatt 14 604 vízhiányos eset volt, 34 százalékban üzemzavar miatt, ami többek között jelzi a csőhálózat elöregedését. A csatornahálózat — bár a százéves műtárgyak jórésze még mindig megállja a helyét — szintén sok problémát okoz. A közművek — súlyos nehézségeik ellenére — teljesítik feladataikat, stagnáló vagy inkább csökkenő létszám mellett.

Elengedhetetlenül fontos lenne vonzóbbá tenni ezeket az alacsony presztízsű — egyértelműbben: lenézett —