Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 3. szám
Egy arc □ hagyományőrző szalacsiak közül ponjában volt, bizonyára a mai Vésztő- Mágorhalom területén! Azt a tényt, hogy a kereszténység felvétele alatt és után népünk minden rétege többé-kevésbé hosszú ideig gyakorolta a régi vallási szokásokat, illetve keverte az új hit elemeivel, ugyancsak tények bizonyítják: Géza fejedelem például „elég gazdagnak tartotta magát, hogy két istennek is eleget adjon ... ; a magyarok ragaszkodtak régebbi szakrális énekeikhez s a XVIII. századig felmerülnek az egyházi tilalmakban a tiltott, „istentelen énekek”. (Dömötör T. 1982.) A rokon voguloknál is hasonló volt a helyzet, „akik a lakóházaik hátsó falán már a Megváltó, Szűz Mária és Szent Miklós ikonját tartották . .. ugyanakkor egy ládikót őriztek a háziszellemek bábujával és az azoknak hozott áldozati ajándékkal Miközben a háziszellemeknek áldoztak, az ikonokat letakarták” ... (Hoppál M. 1980. — I. Paulson 1963). Aligha vitatható tehát, hogy főleg a központoktól távol eső mocsárvidéken ősi hagyományaink elemei változott vagy változatlan formában a tatárjárásig fennmaradtak. A tatárjárás után pedig joggal tételezhető fel, hogy a túlélés, a megmaradás kínos gondjai közepette a király és egyház gondját nem a mocsarakban megmaradt magyarság hit-gyakorlatának ellenőrzése és elemzése jelentette. Ami pedig a török megszállás idejét illeti, ők tényleg nem tűrték a keresztet, de nem törődtek az ősi hagyományokból átmentett fejfákkal — állítja Koczog is (1979). Megállapítható tehát, hogy a mocsár- és lápvidék a népélet ősi hagyományainak a fennmaradását is lehetővé tette. Ezért a hajdani mocsárvidékek települései ma is élő néprajzi rezervátumoknak tekinthetők. A néprajz tudománya és kutatója a tanú rá, hogy a legértékesebb, legszebb és egyúttal legrégibb tárgyi és szellemi értékek őrzői a mezítlábas, csónakos, láplakó parasztok voltak. A mocsári környezetben, ahol a csónak mint használati eszköz a legtovább élt és él), ahol ősi hagyományain legerősebben éltek, joggal tételezhető fel, hogy sírjelként a csónakalakú fejfa is fennmaradt. A láplakó paraszt éppen elzártsága és szegénysége árán elég független és szabad volt ahhoz, hogy úgy hódoljon a számára idegeneket jeFaluvég Szalacson lentő új istenek előtt, hogy a régieket feltétlenül tisztelje, hogy ősi hagyományait és szokásait nemzedékről nemzedékre az utókornak átadhassa. A fentiek figyelembevétele után tehát igencsak vaskos kérdőjel kívánkozik az olyan kijelentések után, miszerint a római katolikus egyház elég erős lett volna ahhoz, hogy minden ősi keleti hagyományt megsemmisítsen, köztük a sírjelként használt csónakalakú fejfát vagy annak emlékét. Az az állítás pedig, hogy a magyar faragott fejfák, mint sírjelek a XVI. száadban honosodtak meg, a szatmárcsekei fejfatípus pedig a XVIII. században alakulhatott ki — talán a reformáció korában nyugatról átvett sírjelek hatására — ma már enyhén szólva túlhaladott álláspont, s a romantikától való jogos óvakodás leple alatt, keletiségünk — ha úgy tetszik — „pogány” múltunk bizonyítékai ellen szól. Sokkal valószínűbb, hogy a reformáció teremtette szellemi felszabadulás körülményei közepette, népünk visszatért a századokon át tiltott, de tudatában — vagy a mocsárvilágban — féltve őrzött ősi szokásainak gyakorlásához. Nem árt ha újra dr. Kós Károlyt idézem: „A fejfa faragás módja és a kopjafa alkalmazásának szokása egyaránt kereszténység előtti ősi, keleti hagyomány." Továbbiakban felmerül az a kérdés, hogy más népek alkalmazták-e a csónakalakú fejfát, azaz tényleg egyedülóllók-e Európában e fejfatípusok? Állítólag Nyugat-Szibériában az Ob mentén élő rokon vogul nép körében ma is él a csónakos temetkezés szokása. A szatmárcsekei fejfákról a Kelet- Magyarországban írtam már. Az ott felvetett kérdésekre Koczog Ákos ugyancsak a Kelet-Magyarországban megjelent írásából jelentős válaszokat kaphattunk, melyekre akkor is érdemes odafigyelni, ha nem az Ob partjára, hanem a Kalevala földjére, a finn Karjalára hivatkoznak. A közelmúltban átnézhettem a finn Nemzeti Múzeum dokumentáció tárának fejfa-anyagát. Karjai fejfák százai azonosak, közvetlen rokonai a mi fejfáinknak. A századfordulón élt még a csónakos temetkezés szokása is. Nemcsak a halottat helyezték csónakba, de a csónakját ráborították a sírjára, s azt a bábut, amit felöltöztettek, úgy tisztelték mintha maga a halott lenne, sírjelként állították. Miért ne maradtak volna élőek tárgyi emlékeink, ha egyszer a keresztény hitre tért Karjaiéban is folyamatosan fennmaradtak szinte napjainkig? A modern közlekedés és az információcsere, valamint az erősödő nemzetközi kutatási lehetőségek közepette bizonyára nem kell sokáig várakozni arra, hogy nemcsak a rokon finnektől, hanem a Szibériában élő más rokon népektől, elsősorban legközelebbi rokonainktól, az obi-ugoroktól, a manysiktól (vogulok) és chantiktól (osztjákok), — akik kb. 550 km2 területen élnek és számuk mintegy 125 ezerre tehető — megbízható tudományos dokumentációt kapjunk a csónakos temetkezésekre, illetve a csónaknak sírjelként való alkalmazására vonatkozóan. Addig is tudományos elvárásainkat nyugtassuk meg a Magyar Televízió dokumentum filmjei közt 1980. márc. 23-án ,,A Tejút fiai” címmel bemutatott film néhány adatával, miszerint a vogulok (manysik) halottaikat csónakban temetik, melyek végét lefűrészelik, majd az otthonról hozott tűzzel meggyújtják, s a lelkek csónakjai az áldozati füstben szállnak fel a Tejútra ... És milyen érdekes: az obi-ugorok földjének kétharmada folyóvizekben gazdag, körül széles kiterjedésű mocsarak és lápok terülnek el!... Mi a célja e gyakorlatilag jelentéktelen kérdés vizsgálatának, vitájának — teheti fel a kérdést akárki — hiszen e kérdéskör tisztázásától nem függ sem búza-, sem szén termelésünk. Ez színigaz! És mégis tisztázni kell a hasonló kérdéseket, éppen azért, hogy életünk minél több területén minél kevesebbet képzelődjünk, de minél többet és igazabbat tudjunk. Ha ugyanis múltunkat, jelenünket helyesen ítéljük meg, a holnapot, jövőnket is tudatosabban szolgálhatjuk. Széchenyi István mondotta: múltunk ismerete és becsülése nélkül nem szolgálhatjuk a jelent. dr. Kováts Lajos a bioi. tud. kandidátusa 21