Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 2. szám
KÖNYVESPOLC Щ A SZÁZAD SODRÁBAN (avagy tűnődések Kosa Csaba könyvének lapjain) Illik, nem illik, e szabálytalan recenziónak rögvest az elején megírom, hogy elfogultság fűz mind a szerző személyéhez, mind választott portrésorozatának témaköréhez: a vizekhez, ha úgy tetszik, a vizesekhez, a vízügyhöz, hogy kissé fennkölten fogalmazzak. Történt ugyanis, hogy amidőn a hatvanas évek fordulóján még az Esti Hírlap szerkesztőségének egyik íróasztalát koptattam, s a belpolitikai rovat mezőnyében főleg a mezőgazdaság és a vízgazdálkodás vo'lt a reszortom, a szobába, ahol ültem eladdig, betettek egy másik asztalt is. Új gyakornoké lett, mondanom sem kell, hogy az újdondászt Kása Csabának hívták. Nos, gyorsan megbarátkoztunk. Emlékezetem szerint hamar sínre került, nem kellett istápolgatni, mert a mély vízbe dobva is megtanult önmagától úszni a Dunántúlról, Vas megyéből elszármazott fiú. Azóta regények, meséskönyvek írója, riportkönyvek szerzője lett, a hazai föld és a földön küszködök iránti vonzalmáért, a róluk szóló írásokért például a ТОТ és az írószövetség irodalmi ösztöndíjasa. Most, hogy fölJapoztam a Vízügyi Zsebkönyvtár sorozatában szinte a mezőgazdasági könyvhónapra — lehet, véletlenül pont ekkor — napvilágot látott könyvét, A század sodrában című interjúkötetet, olyan neveket olvasok benne, amelyeket nem hogy olvastam már valahol, de némelyikükkel magam is készítettem már interjút... * * * ... Vagyis többszörös kapcsolatról van itt szó, amiként a tizenöt vízügyi jelesség kapocsrendszere is sokrétű: nem pusztán megszállott művelői szakmájuknak a legkülönfélébb téreken és szinteken, hanem egyidejűleg műszakiak és toliforgatók maguk is többnyire. De talán menjünk sorjában: a Magyar Vízgazdálkodásban, amelyet rendszeresen ölvasok, s amelynek színvonalát már a sokrétűség, a szűkebb szakmából kitekintés okán is csupán dicsérhetek, nos, itt alighanem helye van a teljes névsornak. íme tehát: Ziegler Károly, Ihrig Dénes, Pichler János, Dabolczi János, Dobolyi Tibor, Lászlóffy Woldemár, Nemes Gerzson, Dobos István, Salamin Pál, Gábri Mihály, Lupkovics Brúnó, Simonfai László, Fóris Gyula és Kertai Ede a megszólaltatott interjúalanyok. (Magam ez utóbbival és Lászlóffy Woldemárral készítettem interjút annak idején.) ...Hát igen: persze hogy századunk, a XX. század sodrában telik a pályájuk, ám hiába ízlelgetem a karcsú könyv címét, sehogy sem sikerül megbarátkozni vele. Túlságosan semleges. Lehetne figyelemfölkeltőbb, de a tárgytól sem elrugaszkodó ez a cím! Ezzel le is tudtam mindazt, amit kifogásolhatok, mert a tartalom bizony édesdeden elringat, mintha azokon a hullámokon érezném magam, amelyeket a borítót tervező Bőd Veronika rajzolt a fedőlapra, mértéktartó visszafogottsággal. Édesdeden? — nem édeskés a jelzőm? Holmi szófejtésbe bonyollódni semmi kedvem, mindenesetre annyit magyarázatul: valóban úgy patakzik az emlékezőkből múltjuk, nyugdíjas jelenük megannyi megfigyelése, hogy még a legdrámaibb momentumok említésekor is jóleső átélésben részesül az olvasó. Amiben persze az író, hírlapíró játszik főszerepet; ez a stílus nélkülöz bárminő cikornyát, olykor úgy érzem, hogy túlontúl sallangmentes. Mondatai rövidek, szinte pattogok, ami megadja egyszersmind írása ritmusát. Továbbá: nem türemkednek belé szakszavak, így még a műszaki zsargonban nélkülözhetetlen, ám soha meg nem értett „víztározó” sem fordul elő. (Efölött épp a rakacai víztároló megépüiltekor, ott a — szerintem — újdonatúj tároló partján vesztem szinte össze egy kultúrmérnökkel. Apropó: a kötet egyik megnyilatkozója kifogásolta, miért is hagyták el ezt a talán szépen hangzó, valójában germán beütésű — lásd: kulturhaus! — szóösszetételt, hisz' jobbat máig nem találtak helyébe. Amely állítás ugyan igaz, ám nem kérdőjelezi meg Kodály Zoltán gondolatát, aki a Csillag című irodalmi folyóirat egyik ötvenes évekbéli számában nagy tanulmányban szállt szembe az efféle, igencsak elszaporodott összetételekkel. S tudnivaló, hogy Kodálytól nem pusztán zenei, de nyelvészeti kérdésekben is csak tanulni lehet, nem véletlen, hogy éppen e „Szóval: kultúr?” című írása után kezdték a kultúrházakat művelődési házakká átkeresztelni! Drámákról szóltam, márpedig hogyisne lenne telehintve a vizekkel nem csak elméletben foglalkozók pályája az elemekkel vívott küzdelemmel. Témánkból következően a víz ez az elem, 1956 februárjának jeges árvizét többen is mint legemlékezetesebb élményüket említik. Nékem, az olvasónak csupán utóélményem van e máig nevezetes mohácsi, pontosabban Mohácsszigeti vészről, másodéves egyetemistaként ugyanis ama esztendő májusában ott voltam Dunafalván, egy lerombolt szigeti falucskában, ahol is a DlSZ-tábor sátortlakójaként segítettem társaimmal, bölcsész- és nem tudom milyen karok hallgatóival a romok eltüntetésében. S már valamikor a hatvanas években, tán 1965-ben tudósítottam ugyancsak Mohácsról, amikor nem jeges, de szintúgy veszedelmes áradással birkóztak a vizesek. S lám, csak most tudom meg, hogy Ihrig Dénes a kormánybiztos megbízottjaként volt jelen ama jeges árnál, miként ugyanott, délen az 1954-es nyári védekezéskor. A legjobb helyre küldték, lévén szülőföldje e tágabb táj, ahol szakaszmérnökként számtalanszor végiggyalogolt Bajától Mohácsig. Intézkedéseivel, vagy javaslataival nagy területeket mentettek meg a vízborítástól; mint mondja: „A vízimérnöki gyakorlat és tapasztalat ismerheti csak azokat a legalkalmasabb helyeket, ahol pár órás, vagy egy-két napi idő alatt lokalizációs gátak építésével meg lehet a vizet állítani.” E sűrű gyakorlat oknyomozó műszaki tanulmánya lett „Az 1956. évi jeges árvíz Magyarországon" című munkája, amiből föltehetően a jelen és a jövendő szakemberei merítkeznek. (S tegyék is, mert az 1985. év januárja—februárja nemkülönben fenyegető volt! Remélhetően olvashatni hovatovább friss tanulmány e hasábokon az elmúlt tél idevágó, jeges tapasztalatairól, benne az ötvenhatban még nem létezett jégtörők helytállásáról I) .. . Rapszodikus tallózgatásom elvisz távoli tájakra is, immár a vízügy szellemi exportját vállán hordozó Gábri Mihály szavainak segedelmével. Mert ő — miként e fejezet címe mondja — a Himalájától Kanoig, vagyis e nigériai városkáig járt be idegen földeket, hogy a vizek segítségül hívásával e földek megjavításán is fáradozzék. Megtanulta, nyilván fejből idézte valamilyen afrikai nyelven Kosa Csabának azt a nigériai mondást, amire nem árt, ha mi is figyelmezünk. Nehogy megannyi métely okán valaha oda jussunk: „A föld haldoklik, de fel fogjuk ébreszteni, hogy hasznosabb legyen." (Persze, jobb megelőzni a kísértő állapotot!) Tiszalökre Kertai Ede pillant vissza, miként az 1961-ben elkészült Országos Vízgazdálkodási Kerettervre is. Igen, erről a nagy munkáról beszélgettem vele, s írtam róla az Esti Hírlapban, még arra is emlékszem, hogy a kézirat leadásának napján jellent meg, ami persze nem vagy nem csak — a magam érdeme, hanem egyszerűen: akkortájt még gyorsan kellett lapot csinálni! (Más kérdés, hogy lehetett is ...) Fóris Gyula pályáját a rizs és a halastó határozta meg — 'vajh az erre illetékesek megfogadnák-fontolnák ideáját, hogy tudniillik az elvadult rizstelepekből viszonylag olcsón lehetne halastavakat megépíteni! Ami a külszínt illeti: a Vízügyi Dokumentációs Szolgáltató Leányvállalat nyomdászai ismételten kitettek magukért. Nem tehetek róla, ám e nyomdáról is van jó emlékem, hiszen egyik téesztörténeti írásomat, a Hernád és vidéke című könyvet is ott nyomatta ki az AGROINFORM, vagyis a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium kiadó vállalata. Tűnődésre érdemesíthető azonban, hogy vajon miért nem színesítették fotókkal is ezt a könyvet? Keresztényi Nándor 26
