Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 5. szám
sa. Lezárták az alsó cölöpsor kapuját. Kiút nem volt! A part felé űzött állatokat csáklyákkal döfték, bunkókkal verték agyon. Kopoltyújukon és szájukon át láncot, kötelet vontak át, s azzal aztán lovak vontatták partra a halóriásokat. Az ilyen nagy viza- és tokhalászatok idején a parton már készen álltak a halsózók, a sózott hal tárolására való hordók és füstölők. S egy másik ileírás: ,,.. . A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itt. Jutalmazóbb a Csallóközben, mint a tengerparton. A halas zsidók szekéren hordják szét a távoli vidékekre a töméntelen halat, s ami frissen el nem kel, azt a halászok megszárítják. A parti telepeken halljuk vidám danájukat a „hasogató leányodnak, akiknek é'letföladata az aszalandó halakat ügyesen kettéhasítani. Másutt hordóban pácolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle. Ami hal el nem fogy, azzal sertéseket hizlalnak. Becsületes, istenfélő nép. A halásznak nem szabad káromkodnia. A néphit szerint az istentelent elkerüli a hal ..." Tudomásunk van róla, hogy 1575-ben (január 1-én) Dunaradványnál fogták az év legnagyobb vizáját. A jég alól húzták ki. A feljegyzések szerint 10,5 métermázsát nyomott. A híres csallóközi „halvadászok'1 ismerték a vizafogásnak egy másik módszerét is. Ezt nagy tudósunk, Bél Mátyás, a 18. század nagy polihisztora írja le. A csallóközi halászok az ívásra vonuló vizákat ladikról, hálóval és vágóhoroggal is fogták. Bél Mátyás leírása szerint 1702-ben a halászlegények a szerelemittas vizákat egy százöles, öt— hat öl mély, erős hálóval kerítették be. Ekkor — anyaszülte meztelenül — ladikba ült nyolc—tíz halászlegény. Amikor a hálók a sekélyebb vizek felé terelték a halakat, a legények beugráltak a vízbe. Megragadtak egy-egy vizát, hasát simogatták, vakargatták. S a Dunának e megzsibbasztott óriása erre a simogatásra szinte bódultán adta meg magát.. . A vízi emberek ugyanis megfigyelték az óriási halnak azt a szokását, hogy nászutazása idején nekidörzsöli magát a parti fűzek, nyárfák gyökérzetének, nem egyszer a vízi malmoknak, vagy akár a könnyen billenő halászladiknak is. így hát a szerelmi gerjedelem — ez az állati és emberi kelepce — könnyűszerrel a leleményes halász kezére játszotta a Duna hatalmas húskolosszusát. Tudjuk azt is, hogy a múlt század elején a szapiak (híres aranyász település a Csallóközben, most Palkovicovo) még jövedelmező vizahalászatot űztek. Azután a Duna halóriásainak száma hirtelen megcsappant, s ha mégis megjelent valahol, baljóslatú jelnek vélték. A Komárom című lap egy 1879-es számában olvastam a következő rövid hírt ^ „Nagy vizát fogott f. hó (március) 4-én Huszlicska Dániel a nagy Dunán, a vár alatt, melyet elárusítás végett Pestre küldött el. A jó fogást a halászok számára adott nagy tor követte." Bizony, bizony elfogyott a viza, ha a múlt század második felében már egyetlen vizának is ennyire örültek a hajdanában olyan híres komáromi vizahalászok. Itt-ott még beszéltek egy-egy óriási vizáról. Hol itt, hol ott került hálóba, de mindig szétszaggatta azt a halóriás és a halászok csak csoda folytán menekültek meg a vízbefúlástól. A viza, legalábbis az igazán nagy viza fantommá vált, de az öreg halászok még évtizedekig beszéltek róla, s bíztak abban, hogy egyszer sikerül megfogniuk. Khín Antal írja: „. . . Az utolsó nagy vizát, mely még nagyobb példány volt — három mázsás —, a vajkai (híres aranyásztelepülés a Csallóközben) halászok fogták a század első éveiben .. Dr. Zolnay László talán már igazán az utolsó vizáró'l számol be: 1909-ben fogták az utolsó, egy mázsa körüli vizát. A második világháború előtt már-már azt hitték, hogy ez a vizapéldány lesz víziborjaink halotti anyakönyvének utolsója, amelyet 1936. III. 18-án Duna-Patajon (Kalocsa járás) fogtak ki. Ez a példány már csak hatvanhárom kilós volt, 2,15 m testhosszal. 1953-ban Ercsinél és Ókécskén újra fogtak egy-egy magyar cápát. Ezek közül az elvétve azóta is jelentkező utolsó mohikánok közül életkorával és termetével kimagaslott a paksi halászok zsákmánya 1957. III. 2-án. Ez az ikrás viza lemérésekor — három nappal elejtése után — 135 kg volt, bendőjében 22 kg kaviárral. Testhossza elérte a 273 cm-t. Nyolc napig tudták életben tartani a Budapesti Allatkertben. Azóta kitömve az Országos Természettudományi Múzeumban van. Az utolsó rekordhalat 1957 májusában, Baján ejtették el. Ez az óriáshal megütötte a 280 cm hosszat, de súlya csak 134 kg, kaviárja 20,7 kg volt. Azóta csaknem huszonnyolc év telt el ... Való igaz tehát, hogy a Dunában — még nem is olyan régen — akkora halak úszkáltak ezerszámra, mint egy-egy jókora cápa!... A viza, mint a mesterség címere ott volt a csallóközi halászmesterek ajtaján........Egy rézbe karcolt példánya látható a Csallóközi Múzeumban (akkor még Somorján volt!), a máig élő Khín család jelvényeként (céhmesteri jelvény)” — írja Darkó István. S úgy illik, hogy az egykori csallóközi halászat egyik legnagyobb szakértőjének, Khín Antalnak szavaival is zárjam írásomnak a vizáról és halászatáról szóló részét. Amiről eddig még nem volt szó, ő egy mitikus érdekességét is leírta a vizának. íme: „A csallóközi halászok emlékezetében él a haltündér, a halleány alakja. Beszél róla még sok dunamenti ember is. Ezeket ma már — mondják a halászok — nem lehet látni. Felső testük nő volt, alsó részük pedig halfarokban végződött. Azt is hozzáteszik, hogy a tenger felől jöttek, mert igazában az a hazájuk. Ebben rá lehet ismerni a mítoszképződés magvára. Ezek a halleányok nem mások, mint a Duna egykori vizái. Föntebb láttuk, hogy a tengerből jöttek, igazi otthonuk a Fekete-tenger. Azt is láttuk, hogy gyakran kiemelkedtek a folyóból, amikor játszadoztak a hullámokon. Az egyszerű ember, akinek képzelete éjszakának idején megtelik a rejtelmessel, könnyen látott a homályban sötét emberi alakot e nagy halban, s ha még hozzávesszük, hogy a színe hasonlít az emberi bőr színéhez, két mellúszója pedig karnagyságú, már egy kis fantáziával is megvan az illúzió. S hogy ma már nincsenek, ez is a vizák mellett bizonyít, amelyek szintén eltűntek az egykori Aranykertből (Csallóköz egykori neve)." Hagyjuk meg a mese művészi igazát —• örökéletű igazság az —, de keressük meg benne a valóság magvát! Ezt tette Khín Antal is, s lehet, hogy neki van igaza, a régi csallóközi halászok talán valóban a vizát vélték halleánynak ... De — szerintem — még könnyebben lehetséges, hogy éjszaka fürdőző igazi hús-vér leányokat láttak — derékig, s talán elhitték, talán nem, hogy a testük halfarokban végződik. Láttam már ilyen csodát a Dunán a saját szememmel is, mégpedig egyszerre egy egész seregnyi pucér „tündért" . . . Igazságtalan lennék, ha nem írnék arról, hogy a mi — még mindig szép, de már korántsem „kék" — Dunánkban nem csupán vizák és tokok ezrei úszkáltak, hanem közönséges halak is, s ezek is jókorára nőttek. Ma viszont már szegényesen jövedelmez a dunai halászat, már nem ad kenyeret a családok ezreinek. Ugyan mi lehet ennek az oka? Tudja mindenki. A két világháború közti időszakban, s néhány évig még a háború után is, olyan tiszta volt a Duna vize, hogy mindig vele csillapítottuk szomjunkat, tavasztól őszig benne lubickolt Komárom apraja-nagyja. A Duna jelenlegi piszkosszürke, szenynyes vizéből már aligha iszik valaki, mert könnyen pórul járhat... S még valami! Akkoriban a parti sekélyes vizekben tízezrével úszkált a halivadék, ma viszont csak elvétve látunk egyetegyet. Megváltozott a világ, s vele a Duna is, s ez utóbbi — sajnos — nem előnyére. Bezzeg nem így volt valamikor. A városok vezetősége maga is élt a hallal, tehát gondja is volt rá. Komáromnak egy másik tollforgató embere, dr. Kiss Gyula írta, jó hatvan évvel ezelőtt, hogy a városok vezetősége ugyancsak ügyelt az árusított halak frissességére is — már a középkorban! Aki az élő halak között döglöttet is árult, nyomban elkobozták áruját, s kemény bírságot fizetett. Ha a halász aznap nem tudta eladni eleven halát, s azt újra piacra akarta vinni, köteles volt „jelet vetni” a halra. Ez abban állt, hogy lecsapta az élő hal farkát. „Ha ezt nem cselekedné, egy márka ezüsttel bírságolják I” A XVIII. század városi szabályzata megrendszabályozta a halászcéh tagjait. A halászok céhmestere lelkiismeretesen ügyelt arra, hogy a céh tagjai a böjti napokon, kiváltképpen pedig a nagyböjtben „valahol kezeik alatt halak vágynak", és pedig a vizát és a tokot is, a „közönséges piacra” behozzák. A „közönséges piacon" kívül halat eladni és vásárolni szigorúan tilos volt. A hal árát pedig a magisztrátus szabta 25
