Magyar Vízgazdálkodás, 1985 (25. évfolyam, 1-8. szám)
1985 / 5. szám
A kimeríthetetlennek hitt kincs Az 1981-től 1990-ig terjedő időszakot az Egyesült Nemzetek Szervezete az ivóvíz évtizedének nyilvánította. Jelenleg a földön élő embereknek több mint a felét nem tudják ellátni tiszta ivóvízzel. Hogy a növekvő ivóvíz szükségletet a lehető legjobban ki tudják elégíteni, mindenek előtt fel kell becsülni az ivóvízkészleteket, minden területen, minden országban és az egész földön meg kell szervezni az ésszerűbb, maximálisan takarékos vízfelhasználást. A feladatok bonyolultak, megoldásukhoz a szovjet szakemberek is jelentős mértékben hozzájárulnak. Példaként említhetjük az általuk végzett nagyarányú kutatómunka eredményeit a világ vízmérlegének atlaszát (a csaknem 70 ezer meteorológiai és hidrológiai állomás adatai alapján szerkesztett 50 térképet), a „Világ vízmérlege és a Föld vízkészletei” című monográfiát, bolygónk valamennyi területének részletes elemzését. Ezek a tudományos munkák páratlanok az egész világon. Az UNESCO határozata alapján mindkét tudományos munkát angol és spanyol nyelven publikálták. Az édesvízzel kapcsolatos helyzet aggodalmat kelt: a korty friss víz nem érhető el mindenki számára. A tiszta víz kérdése korunk élesen felvetődő problémájává vált, amelyben a technikai forradalom valamennyi negatív oldala összpontosul. Az ipar fejlődése, az öntözéses földművelés, az urbanizáció, a lakosság számának növekedése, a civilizációnak ezek az eredményei fonákjukat mutatják, amikor a vízről esik szó. A probléma már nem csak abban foglalható össze, hogy mennyi vizet fogyaszt az emberiség. Ma legfontosabb: mennyi vizet és milyen formában juttatnak vissza a víztározókba. Arról, hogy a Szovjetunióban hogyan oldják meg ezeket a problémákat, Martin Hublarjan, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Vízügyi Intézetének helyettes igazgatója, a fizikai és matematikai tudományok doktora beszél. — A Szovjetunió lakosságát kitűnő minőségű, tiszta és fertőtlenített ivóvízzel látjuk el. Moszkvában például az egy főre jutó napi vízfogyasztás eléri a 600— 700 litert. Más nagy- és kisvárosok, valamint a települések lakói sem szenvednek vízhiányban. Ehhez azonban komoly nehézségeket kell leküzdeni. Az első, felszínes pillantás a természetet bőkezűnek mutatta: a Szovjetunió területét bővizű folyók szelik keresztül, sok a kisebb-nagyobb tó. A gazdasági helyzet azonban egészen más képet mutat. A folyók vízhozamának csak tizenöt százaléka esik az ország délnyugati és déli területeire. Már pedig éppen itt él a Szovjetunió lakosságának kb. 80%-a, itt koncentrálódnak a népgazdaság fő termelési kapacitásai. A korszerű ipar pedig, mint ismeretes, óriási mennyiségű édesvizet használ fel. S végül a mezőgazdaság is jogot formál a maga vízrészesedésére. Az a mezőgazdaság, amely ismét csak az országnak ezen a területén ért el magas fejlettségi fokot. Milyen az általános felfogás a Szovjetunióban az édesvíz probléma megoldásával kapcsolatban? Ismerni kell az édesvízkészleteket az ország minden részén, a legkisebb tájegységektől a legnagyobbig. Az édesvíz megtakarításához mind a különböző termelési folyamatokban, mind a háztartási vízellátásban fel kell használni minden lehetőséget. A lakosságnak juttatott vizet gondosan tisztítani és fertőtleníteni kell. íme, a Szovjetunióban érvényre jutó szemlélet három fő összetevője. A szovjet földrajztudósok és hidrológusok elkészítették a Szovjetunió Vízkataszterét, amely az ország sok ezer kisebb és nagyobb folyójárói és taváról tartalmazza a szükséges információckat. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Vízügyi Intézetében folyik a föld alatti vizek tanulmányozása. Itt állították össze a Szovjetunió föld alatti vizeinek a térképét, a világon az első és egyetlen ilyen jellegű térképet. Ezeknek az adatoknak az alapján a hidrológusok — a világon elsőként — az ország csaknem egész területe számára prognosztikai értékelést adnak a föld alatti vízkészletekről. A föld alatti vízkészletek becslésével párhuzamosan a gazdasági szervek számba veszik a kis- és nagyvárosok lakosságának, az ipari és mezőgazdasági üzemeknek a vízfogyasztását. A Szovjetunióban meghatározták az édesvíz díját: amíg a lakosság számára meghatározott vízdíj rendkívül kicsi, addig az ipari üzemek lényegesen többet fizetnek, s ez a termelés tökéletesítése területén, a kevés vizet felhasználó technológiák létrehozása útján kiváló gazdasági ösztönző eszközként szolgál. A lakosság ivóvízzel történő ellátásához különféle módszereket alkalmaznak. Egyes városokat és településeket a közeli folyókból és tavakból látják el vízzel (Leningrád, Kijev). Másutt hatalmas víztárolókat építenek, amelyekben a kisebb folyók vizét és a tavaszi olvadék vizet gyűjtik össze. Az ország városainak több mint kétharmada a föld alól nyert vizet fogyaszt. Hogy a helyenként már fennálló talajvíz csökkenést megakadályozzák, egyre szélesebb körűen kezdik alkalmazni a föld alatti vízkészletek mesterséges pótlásának módszerét — az édesvíznek a víztartalmú rétegekbe való közvetlen beszivattyúzása révén. A kis városok, a városi és falusi települések a víz megszerzéséhez a kutakat és a természetes vízforrásokat, a folyókat és tavakat veszik igénybe. A Szovjetunióban az ivóvíznek három fő követelményt kell kielégítenie: járványügyi szempontból veszélytelennek kell lennie, kémiai összetételét tekintve ártalmatlannak, továbbá színtelen és szagtalannak kell lennie. A vízkivételi helyeken, a tisztító berendezésekben, az elosztó hálózatban az ivóvíz minőségét állandóan ellenőrzik. Az ivóvíz a vízellátási rendszerben a vízkivételi helytől a fogyasztóig a tisztítás hosszú útját teszi meg: derítőkön, keverőkön, szűrőkamrákon megy keresztül. A vizet különféle módszerekkel tisztítják és közömbösítik: ultrahang segítségével, ultraibolya- és gammasugárzással, hidrogénhiperoxiddal, azonosítással, valamint a legelterjedtebb módszerrel a klórozással. A lakosság számának és az ipar kapacitásának a növekedése a Szovjetunió európai részének számos területén az édesvíz felhasználásában feszült helyzetet teremt. Miért olyan fontos kérdés, hogy az iparban hogyan használják fel a vizet? A statisztika azt mutatja, hogy a városok és települések lakossága ma egy év alatt 24 köbkilométer vizet fogyaszt, ugyanakkor az ipar és a hőenergetika körülbelül 100 köbkilométer vizet használ fel. Az iparban megtakarított minden köbméter víz olyan tartalékot jelent, amelyet az emberek vízszükségleteinek kielégítésére lehet felhasználni. Az édesvízzel való takarékoskodást célzó állami intézkedések, amelyek a zárt körforgásos rendszerek egyre szélesebb körű alkalmazását irányozták elő, jelentős eredményekkel jártak. Az Oroszországi Föderációban az ipari termelés jelentős mértékű növekedését 1976 és 1980 között az ipari célokra felhasznált vízmennyiség növelése nélkül érték el. Az ismételten felhasznált vízmennyiség a vegyiparban elérte a 80; a kőolaj feldolgozó iparban epdig a 90°/o-°t. A harkovi szakemberek új módszert dolgoztak ki, amely lehetővé teszi, hogy a kohászati folyamatokban a vízhűtést léghűtéssel cseréljék fel. Ez a módszer, amelyet több nagy kohóműben bevezettek jelentős megtakarítást eredményezett. A víztakarékos technológiát most számos cellulóz és papíripari, valamint gépgyártó üzemben meghonosítják. Az ipari célokra felhasznált édesvíz mennyiségnek körülbelül 70%-a ma a tisztítás után „visszatér a munkahelyére” és bekapcsolódik a technológiai folyamatba. Az ipari célokra felhasználható víz iránti követelmények természetesen, nem olyan nagyok, mint az ivóvíz irántiak. Éppen ezért néha a háztartási szennyvízcsatornák vizét megtisztítják, és tisztítás után a vizet az ipari üzemek használják fel, vagy a mezőgazdasági területeket öntözik. A Szovjetunióban mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban határozott irányt vesznek a teljesen zárt vízkörforgásos rendszerek létrehozására. Ez pedig lényegesen megkönnyíti a természetes felszíni és a talajvizek megóvásával kapcsolatos feladatokat. APN 8
