Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 3. szám
DUNA MENTI VÁZLATOK Huszárok a sajkában Vára nincsen már Győrnek. Nem építették fel újra, mint Budáét, vagy Esztergomét. Pedig a büszke erősséget, amely a négy folyó — a Rába, a Rábca, a Marcal és a Mosoni-Duna — torkolatvidékét védte, széles Európában ismerték. Kiváltképp a tizenhatodik században, amikor a török havonta fenyegette Bécset. . . A győri várnál csak a győri huszárok jutottak különb hírre. Hamar lovaikon — a kontyost keresve úgy nyargalták be a széles Dunántúlt, mintha szép füves mező lenne, ahol a hadi mesterséget egymást közt próbálgatván futtatnak, vagdalkoznak, kopját törnek. Úgy tartották a korabeliek — miként Takáts Sándortól tudjuk —, hogy ezer lovon való huszár hatezer törökkel felér. Kivéve a győrieket. Mert ők hatszázan tízezer pogánnyal is eljáratják az ebek táncát. . . Járatták is derekasan. Különösen az esztergomi törököt szerették megtréfálni. Miért épp az esztergomit? Talán azért mert ha megcsípték, az ugrott legnagyobbat, az kiabált a leghangosabban. A győri huszár pedig nem ismert édesebb zenét a kontyos jajongásánál. Hanem az esztergomi töröknek is megvolt a magához való esze. Velicsán bég kiadta a szigorú parancsot: A győri utat állandó les vigyázza! Kémek menjenek a gyaurok városába, s rögvest jelentsék a legkisebb mozgolódást is. Futár vágtasson Esztergomba, mihelyt a győri huszár nyergeli a lovát! No, de a győri huszár sem hagyhatta annyiba! Még csak az kéne, hogy a legkedvesebb mulatságát elrontsák! A győri kapitány megneszelte, hogy Velicsán bég lóra ültette a katonáit, s Szigetvár vívására indult, üzent mindjárt jó komájának, a komáromi kapitánynak: — Tiszteltetem Paksy uramat, s hatszáz legénynek csónakot kérek tőle! — Csónakot a huszárnak? — Paksy János csóválta a fejét, de még be sem fejezte a fejcsóválást, kitört belőle a kacagás. Visszaüzent Győrbe, hogy a hajókat megadja, s ha Gall uramnak nem alkalmatlankodik, ő is csatlakozik a táncoltatáshoz. Mert afelől semmi kétsége sem volt, hogy a győriek az esztergomiaknak húzzák majd a talp alá valót. Hogy is tagadhatták volna meg a szíves kérést a győriek! Széles Dunántúlon nem volt nekik jobb pajtásuk a komáromi naszádosoknál. Hiszen ők is tar fejek után jártak fáradhatatlanul. Csak nem a szárazföldön, hanem a Duna hátán. így aztán az 1556-os év egyik szeptemberi napján együtt csurogtak le nagy csendben Esztergom alá. Természetesen úgy intézték, hogy az éjszaka kellős közepén érjenek partot. A török a szárazföldről várta a veszedelmet — miért is figyeltette volna a Dunát! Lovon ül a huszár, nem a Duna hátán! Mire észbe kaptak, s megértették, hogy a győriek a Dunát is megnyergelik alkalomadtán, már késő volt. A huszárok és a naszádosok átvágták a várost kerítő palánkot, s éktelen lármával megrohamozták a várost. A fellegvárat ugyan nem tudták bevenni, de a lakóházakat felgyújtották, s az összerabolt kincseket magukkal vitték Győrbe. Hazaérkezve a sikertelen várostromból Velicsán bég a füstölgő üszők felett megesküdött, hogy bosszút áll a győri huszárokon. Ahol a félhold ragyogott, mindenütt tudtak az esztergomi bég esküjéről. Budán a basák tanácskozásán Valicsán a szablyáját suhogtatta a levegőben : — A világbíró szultán kötele fojtson meg, ha a győriek még egyszer túljárnak az eszemen I Hallottak a nagy fogadkozásról, fenyegetésről a győri huszárok is. Gall Adám, a főkapitány összetrombitáltatta a legényeit: — Régen tréfálódtunk az esztergomiakkal! Nem férnek mára bőrükbe! Nem akadt legény, aki evvel egyet ne értett volna. — Hatszázan most rájuk nem megyünk! Tiltja a fegyvernyugvás. De négy huszár... Az még nem háborúskodás. így gondolta a várkapitány. S nem gondoltak másként a huszárok sem. S már tarisznyáit, nyergeit is négy vidám legény. Éjfélkor nyeregből szálltak az esztergomi vár falai alatt. Hogy esett, hogyan nem, egyetlen török les föl nem fedezte őket. Átrepültek az ellenséges vidéken, mint a madár. S már vetették is a kopjájukat a várkapunak. Dongott a fa, a kapuállók, a virrasztók lekiabáitak a falakról: — Ki fia dörömböl ott? Még veszettebbül verték a győriek a kaput. — Alszik a város, nyughassatok! — Hát akkor ébredjetek, pogányok! A kapuállók még mindig azt hitték, hogy néhány kószáló, kinn rekedt bajtársuk zajong. — Nyughassatok, mert megharagítjátok Velicsán béget! — Az meg kicsoda? — Ti kik vagytok? A négy huszár alig bírta visszanyelni a nevetését: — Hát nem ismertek meg? A győriek vagyunk! A győri kapitány van itt, meg hatszáz huszár! És úgy ordított, üvöltött a négy huszár, úgy verték a kaput, mintha valóban a győri hadinép érkezett volna Esztergom alá. Támadt is egyszerre riadalom. Aszszonyvisongás, fegyvercsörgés. Velicsán mezítláb futkosott a várudvaron, szablyával kergette a tüzéreit az ágyúkhoz. Pirkadatig tüzelt a felriasztott várőrség, akkor látták, hogy a levegőbe lődöznek. Hol volt már akkor a négy huszár? Valahol Komárom táján hahotáztak a csínytevésen. — Na, Velicsán, kérheted az ajándékot a szultántól! Előbb-utóbb tán meg is kapta volna Velicsán a selyemzsinórt. Mert a győrieken nem tudott kifogni. Annyiszor perdült táncra, ahányszor a győriek akarták! 22 Hadigálya a török időkből
