Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 2. szám
У^/í-A közművesítés helyzete és feladatai Kovács Antal államtitkár előadása a Magyar Hidrológiai Társaságban Д Magyar Hidrológiai Társaság szakosztályai egy-egy átfogó téma megvitatását tűzik napirendre. A mai előadóülés tárgya „a közművesítés helyzete és feladatai" az ágazat legátfogóbb témaköre, mögötte igen fajsúlyos adatok húzódnak meg. Itt van lekötve a vízgazdálkodás 160 milliárdot meghaladó állóeszközállományának mintegy fele, itt dolgozik az ágazat létszámának szintén több mint 50%-a. Fejlesztési lehetőségeink 3/4-ed részét évek óta visszatérően a közművesítésre fordítjuk, s ide koncentrálódik kapcsolatrendszerünknek, szakigazgatási tevékenységünknek, kutató-fejlesztő kapacitásainknak tetemes hányada is. Következésképpen ennek a szakterületnek munkájától jelentős mértékben függ a vízgazdálkodás hatékonysága, a változó körülményekhez és a bonyolultabb szakmai feladatokhoz való alkalmazkodó képessége. A vízgazdálkodásban is emelkednek a követelmények és egyre szigorúbbak a feltételek. A kutatás, a műszaki fejlesztés és a termelési folyamat minden fázisában nélkülözhetetlen a hatékonyság és a minőség. Mindez feltételezi a valódi tartalékok feltárását, a takarékosság maradéktalan érvényesítését, a fegyelem, a szervezettség erősítését és azt, hogy a gazdálkodásban elindított minőségi elemeket széles körben kibontakoztassuk. Ahhoz, hogy a gazdaságpolitika általános követelményeinek, kritériumainak fokozottabban megfelelhessünk, rendszeresen újra kell gondolnunk megoldandó feladatainkat, szembesítsük ezeket személyi és tárgyi adottságainkkal és lehetőségeinkkel. Fokozottan szükségünk van arra is, hogy elemezzük meglevő műveink műszaki értékeit, fogyatékosságait, nem kevésbé gazdasági paramétereit, hogy hasznosítani tudjuk a tapasztalatokat minden további fejlesztésnél és a rekonstrukciós munkáknál. Csakis ezáltal kapunk kellő garanciát arra, hogy a) létesítményeink évtizedekig üzembiztosán és jó hatásfokon működjenek; b) hogy megfelelnek a tőke és munkatakarékosság követelményeinek; c) hogy alkalmasak a folyamatos műszaki technológiai megújulásra. Az időszerű gazdaságpolitikai követelmények érvényesítésének objektív keretét adja két különösen fontos aktualitás. Az egyik, hogy elérkeztünk a VII. ötéves terv előkészítésének időszakába, amikor — bevált szokásainknak megfelelően — minél szélesebb szakmai körben meg kívánjuk vitatni a hosszú távra ható vízgazdálkodási fejlesztések ügyét. A másik aktualitás, hogy a közelmúltban a takarékos vízhasználat és a vízminőség fokozott védelmére kormányprogram született, amely ezt a szakterületet sokoldalúan érinti. Ezért ebben a körben hadd szóljak erről kissé részletesebben. A kormányprogram, vagy elterjedtebb nevén az „akcióprogram” abból indul ki, hogy a vízzel, éppúgy, mint minden egyéb természeti erőforrással szigorúan kell gazdálkodni, ehhez alapvető társadalmi és népgazdasági érdek fűződik. A kormányprogram három súlypont köré csoportosítja a feladatokat, ezek; — a víztakarékosság műszaki-gazdasági-szervezeti megoldásai és a termelési-technológiai kérdések hozzáigazítása a víztakarékos használathoz; — az ágazati és ágazatközi szabályozás, olyan eszközrendszerek kifejlesztése, amely a víz racionális használatát és a vízminőség védelmét hatékonyabban szolgálja. Beleértjük ebbe az ár- és díjrendszert, az ösztönzést és szankcionálást egyaránt; — végül a vízgazdálkodás tervezési módszereinek továbbfejlesztése, hogy biztosítsuk ezzel az ország vízpotenciáljának sokoldalú és takarékos használatát és az ágazati koordináció pénzügyi feltételeit. A vízpotenciál használatánál tulajdonképpen kettős problémával állunk szemben. Az egyik, hogy a magyar ipar az eddig megtett kétségtelen figyelemre méltó intézkedései ellenére az indokoltnál számottevően több vizet használ. Ugyancsak indokolatlan többletfogyasztás van a lakossági és kommunális zónában, s mindezt még tetézi, hogy a használt vizek tisztítása meg sem közelíti a szükséges mértéket. Miközben az említett területeken túlfogyasztás van, több területen nem élünk természet adta lehetőségeinkkel, ilyenek az öntözés, a vízi szállítás, a vízerő- és termálvizeink hasznosítása. Sok kiaknázatlan lehetőség van a használt vizek újrahasznosításában, a bennük levő értékes anyagok visszanyerésében is. A kormányprogram ezeket az aránytalanságokat kívánja felszámolni műszakiközgazdasági és jogi eszközök fokozott latbavetésével. A vízminőség fokozott védelmének szükségességét úgy vélem e körben nem kell külön indokolni. Tény, hogy ma már alig van az országban olyan vízkészlet, amelyik kezelés-tisztítás nélkül akárcsak ipari célra is felhasználható lenne. Oka ennek termelési és települési kultúránk árnyoldalaira vezethető vissza, köztük arra is, hogy használt vizeinket nagyon kis hányadban tisztítjuk csupán, és ebben sem kellően használjuk természeti lehetőségeinket. A kormány hosszú távra szóló víztakarékossági és vízminőségvédelmi stratégiát határozott meg, amihez igazodnia kell nemcsak a vízügyi szolgálatnak, hanem valamennyi vízhasználónak. Hadd szóljak az irányelvek érvényesítésének néhány kérdéséről a közművesítésben, szűkebben a vízellátás-csatornázás és szennyvíztisztítás szakterületén. A vízellátás fejlesztésének sokéves eredményei jelzik, hogy a területi igények ezen a szakterületen határozottak és nem tűrik a lemaradást. A közüzemi ivóvízművek kapacitásának fejlesztése 1960 óta egyenletes, a terv és a teljesítés összhangban van, sőt gyakori a túlteljesítés. Ennek a következetes fejlesztésnek tudható be az ellátás jó színvonala. A kiépített rendszer még az 1983-as év aszályos nyári—őszi—téli időszakában is bírta a terhelést olyannyira, hogy az ország túlnyomó részében teljesen zavartalan volt az ellátás. A budapesti agglomeráció településein azonban, továbbá a Balaton a Velencei-tó, a Duna-kanyar üdülőtérségében tartós, mondhatom krónikus vízhiány volt. Ennek hátterében mindenütt a település- és vízműkapacitás-fejlesztés összhangjának megbontása található, a vízhiányos városok többségében folyamatosan több fogyasztót kapcsolnak a vízellátó rendszerre, mint amit az ellátni képes. Az elmúlt évek ivóvízszolgáltatása jó színvonalú volt, s ez az előrelátó tervezésnek, a helyesen méretezett műszaki megoldásoknak és a szolgáltató vállalatok munkájának egyaránt köszönhető. Az ellátásbeli zavarok zömében vízhiány miatt keletkeztek. A csatornázás fejlesztése kevésbé volt dinamikus és egyöntetű. Az állami lakásépítéssel összefüggő csatornafejlesztés maradéktalanul teljesült. A magánerős lakásépítés csatornázása azonban magán hordozza azt a bizonytalanságot és rendezetlenséget, amelynek megoldása egyre sürgetőbb. A vízellátás és csatornázás közötti, már korábban felhalmozódott aránytalanság lassabban számolható fel, mint amire szükség lenne. A szennyvíztisztítás fejlesztésében előállt helyzet még kedvezőtlenebb. Az anyagi megszorítások miatt — összességében — a szennyvíztisztítás naturáliákban ismét lemaradt a vízellátás-csatornázás fejlesztése mögött. Ennek oka a pénzhiányon túl az is, hogy a területi döntéseket hozó szervezetek kevésbé érzékelik a szennyvíztisztítás elmaradottságának veszélyeit, mint a víz-, vagy csatornaellátáséban. Az ipari — és kisebb mértékben a mezőgazdasági — üzemek közművekkel való kiszolgálásának színvonala hasonló a lakosságéhoz: egyértelmű, hogy a körültekintő tervezéssel megalapozott közös vízellátó, vagy szennyvízelvezető rendszer minden résztvevő számára előnyös. A fejlődés mai eredményeit egy több ötéves tervidőszakot átfogó döntési — finanszírozási — ellenőrzési rendszer segítette. Ennek a rendszernek az elemei egymással szoros kapcsolatban vannak, egyenként is befolyásolják egymást, így változásuk növelheti is, csökkentheti is a hatékonyságot. A rendszer több összetevőjében is bekövetkezett változás nemkívánatos következménye, hogy a víziközművek összességükben gyorsan fejlődtek ugyan, de egyes közművek között, továbbá a tervhez képest is lemaradás, ill. aránytalanságok keletkeztek.
