Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1984 / 1. szám

BALATONI TÉL Ablakomból a Balatonra látok, esik a hó, ma köszöntött be — december 17- én, Etelka napjain — az igazi tél a tó mentén, még szerencse, hogy tegnap körbeautóztuk a tavat. így most csak sejtem, hogy szemben látnám a tihanyi apátság kettős tornyát. Igen, csak sejtem, de egy hétig be nem tudtunk telni ezzel a csodával, a túlsó part panorámájával) mert ragyogott a táj, sütött a nap a kemény hidegben. Aki csak a nyári Balatont ismeri, meg­fosztja magát valami különleges csodá­tól, valami elmesélihetetlen élménytől, a téli Balaton szépségétől. A siófoki móló íkét-három méter magas jégtor­laszától, a partra kivetett 10—15 cm-es jégtábláik fantasztikus együttesétől, mintha vastag ablaküveget vetett volna partra a vihar, a korai fagy, a meg­­dühödött tó. Mert ez akkor történt még, amikor volt ereje a víznek és a szélnek, amikor nem állt be a Balaton. Mindig Keszthelynél fagy be először a tó, és mindig Alsóörsnél utoljára. És mit meg nem tudtam Varga Lajos­tól, oki a Középdunántúli Vízügyi Igaz­gatóság balatoni vízügyi (kirendeltségé­nél területi ifőgépész, s a Balaton is­merője, lévén siófoki születésű és szár­szói lakos: „mindig ligetesen áll be a víz”, tanított a tó titkaira. Igen, körbeautóztuk a téli Balatont: Megálltunk Akairattyán, Rákóczi kiszá­radt szilfájánál, meg a balatonfüredi móló végén, nézve a jégvitorlásokat, irigyelve a korcsolyázókat, azután a ti­hanyi mólón, honnan felnézhettünk az apátsági templomtornyokra. És félelme­tes és ugyanakkor nagyszerű, hogy csak ketten voltunk a mólón, hogy szembe­vágott a szél, hogy éppoly almazöldnek láttuk a Balatont, mint nyáron, hát még amikor felautóztunk az apátsághoz, s körbevezettük tekintetünket a tavon! Lát­tuk a tó színeit: középen a mély alma­­zöldet, a parthoz közel már vesztett színéből a jég, láttuk a széthasadt s újrafagyott jégmezőiket, a tükörjeget, a feltorlódott habokat, igen, mert a Ba­laton télen ezer arcát mutatja meg, mintha tükörbe néznénk, amelyből a Ba­laton mosolyog ránk. És Balatongyöröknél is áldoztunk a hidegnek és a szélinek, már mögöttünk volt Badacsony koporsóhegye, az ódö­­rögdi pisztrángos fantasztikus látványa, szánkban a sült pisztráng utolérhetet­len íze és zamata, és előttünk a ki­halt táj és a kihalt tó. De aki szereli a ritka szépséget, a csak neki megmutatkozó csodálatos hangulatot, annak ismernie kell a téli világot. Mi már egy hete beleszerelme­­sedtünk a téli tóba, akkor, amikor elő­ször merészkedtünk jegére. Gyermekkorom örömei tértek vissza, valami az elveszett ifjúságból, a ka­masszá válás határáról, amikor felkötöt­tem a korcsolyát, s kimentem Szegeden, a somogyi-telepi kanálisra korcsolyázni. Soha nem mondtunk volna csatornát, nekünk az kanális maradt télen és nyá­ron. És persze a kanális mellett tó is volt, nádasok védte kicsinyke tó, bravú­­roskoditunk, Balázs Jóska, szeretett uno­kabátyám is átjött miihozzánk, hogy együtt menjünk a jégre, fagyoskodtunk, korcsolyáztunk, 'boldogok voltunk. És most a Balatonnál találnak rám a decemberi reggelek. A napfelkelték! Óriási vörös korong a nap. És délelőtt se kapaszkodik a magasba, hogy is írta volt Petőfi: „Alant repül a nap, mint a fáradt madár.. Pedig láthatna csodát. Hogyan me­részkedünk befelé, mind bátrabban a Balaton tükörsima jegén. Mert ilyen az ember, előbb csak óvatosan lép a part összetorlódott, itt-ott havas-jeges part­jára, hogy azután minden lépésnél bel­jebb vigye a merészség. A felfedezők kíváncsisága hajt miniket is, nézzük meg, meddig lehet, meddig szabad, meddig merünk elmenni? Az üdülő partján kicsinyke nádas. Gyönyörű bugákat lenget a szél. Ra­gyog az idő. Tiszta a tó, nini, odaátró! integetnek a szállodák, amott a tihanyi apátság épülete, a kéttornyú templom mutatja az utat, arra indulunk hát, amerre bent egy férfi veri a jeget, hor­gászó helyet készítve magának. És ekkor megpendül az ég! Csodálatos hang hasít végig a Bala­tonon. Mitha egy óriási ezüst kartkás­­ostort cserdített volna meg valaki, a magasban talán, persze, mert a hang felvágódik, fel, a tiszta kékségbe, hogy vissza is hulljon azon nyomban. Rianás! Hogy honnan vág belém a felelet, nem is tudom, hiszen soha nem hallottam, most találkozom vele elő­ször. De tudom, hogy ez a rianás hang­ja! Hirtelen indul a pendülés, megrop­pan a jég, és hasad, reped, végigfut a 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom