Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 1. szám
DUNA MENTI VAZU Visegrád és a Duna Madarász Viktor megfestette az iszonyú 'lovasvágtát. Székely Bertalan az utolsó pillanatot, amikor a vitéz asszonyát átölelve farkasszemet néz üldözőivel. Kisfaludy Sándor regét szentelt a halhatatlan szerelmeseknek, Jókai prózai költeményt. Kölcsey verset: Rabló jön és Dobozi már Hölgyét nyeregbe vette, Oyors méneken sereg tatár Üldözve zúg megette . . . Pilismarót szobrot állított. A szobor talpazatára ezeket a sorokat vésték: „Dobozi Mihály és hitvese Ilona 1526. A haza és a hitvesi szeretet vértanúinak emlékére közadakozásból emeltette Pilismarót közönsége 1914.” A mohácsi csata, a mohácsi temető soha be nem hegedő sebünk. És a pilismarón csata? A pilismaród tömegsír? Iskolai tankönyveink említésre sem méltatják. Pedig ismerjük egy szavahihető szemtanú, a mohácsi csatából errefelé menekülő Brodarics István kancellár feljegyzését: „Az ellenség... sehol sem talált nagyobb ellenállásra, csak Maróton, mely nem messze van Esztergomtól. Ez az esztergomi érseknek kies fekvésű mulatóhelye, azon erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezünk, minden felől erdők és berkek veszik körül. Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. . . Végre is. mikor az ellenség a mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni, kénytelen volt ágyúkat hozatni, s így azután a tábort szétlőtték, s az ottlevőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holtestraikások, melyek most is láthatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát. Azok, akik egypóram menekültek innen, azt mondják, hogy körülbelül 25 ezer magyar voilit itt." Nem túlzás a szám. Szakály Ferenc történész, néhány esztendeje, ezt írja a sorsdöntő történelmi napokról: „A menekülők pilismaród táborában több ezer ember, talán még több mint Mohácsnál, maradt holtan a csatatéren." Doboziék sem kitalált személyek: királyi oklevél bizonyítja létezésüket. Ezek utána néphagyomány is többet őriz puszta legendánál. A magyar sereg — még a múlt században is így tudták az öregebbek — az esztergomi úton, a Basaharc mezején gyűlt össze. Vezérük Dobozi Mihály nemes, aki a Duna és a hegy közti keskeny utat szekerekkel eltorlaszolta. Áruló vezette Doboziék hátába a pogányt, így szorították két tűz közé a magyarokat. Dobozi a dunai rév felé menekült, üldözői a Bitóczi-réten érték utói. E réten temették el később hitvesével és hűséges lovával a nagy topolyaifa alá. Kölcsey nyilván a néphagymányon alapuló legendát ismerte, amely ezúttal nagyon is közel járt az igazsághoz. Látván, hogy nem menekülhetnek, hitvese arra kéri urát, ölje meg. Amikor egy tatár „kezet nyújt már párjára", Dobozi enged Ilona kérésének: És elfordul, s felöli Nyögő nejét karjába. És hű vasát megszenteli Merítvén oldalába; És rontván a vad nép közé Ad s vesz halált mindenfelé, S omolván drága vére Hölgyének rogy testére A topolyafát, ahol Dobozit és asszonyát eltemették, sokáig számon tartotta a nép. Amikor kiszáradt, a marótiak hat jegenyefát ültettek a helyébe. Mivel „A Magyarország védett területei" című könyv említi a fákat, kerestem a hat öreg jegenyét. Elkéstem. Kivágták mind a hatot. Kik s miért, nem tudtam meg. Akik fűrésszel vagy fejszével esték nekik, talán már röstelté-k megváltani. A falu fölött, a temető szomszédságában szünkülődik. Nyugatról, a Pilis kék sapkája mögül ide ver egy fénykéve. Ügy alkonyodik, miként a versben: „sugarat lövell a tar gally közt a Nap”. Miért éppen Illyés sorai futnak át rajtam, amikor Kölcsey Huszt-jára is gondolhattam volna? Még friss az élmény, tegnap éjszaka Illyés Gyula verseskötetét lapozgattam. A Közügy-et. Ez a cím nyilallt belém a dömösi dombtetőn: igen, lehet közügy az ailkonyi csönd is a néma tájon. Közös ügyünk: a történelem hallgatása. A napfény heverő kövekre hull, törmelékre s egy tántorgó falmaradványra. П Dunák Az egykori dömösi prépostság romjaira. Odébb hevenyészett tető alá vonva templomhajó talapzata. Puszta kert, a kert szegélyén elvadult almafák. Nyolcszázhetven esztendeje ebben a kertben játszódott a magyar história egyik legvégzetszerűbb felvonása. Dömös pártütéseink, örökös viszályaink, bosszút szülő bosszúink szimbóluma. Már az 1063-as esztendő is baljóslatú. A monostor még nem áll, de a dömösi királyi palota igen. Nem ez az egyetlen a „Pilisi Erdő"-ben, az Árpád-háziak nagy erdőbirtokán. Hatalmas királyi patk, gazdag vadasként a Pilis. De nemcsak a szórakozás, a pihenés — országos döntések színhelye is. 1063-ban is azért gyűlnek ide a hadispánok s más országos előkelőségek, mert a bajnokként tisztelt I. Béla országgyűlést tart a dömösi palotában. A nyugati gyepüket a német császár fenyegeti, bármikor betörhet a Dunántúlra, hogy trónra ültesse jelöltjét, Salamont. A Képes Krónika szinte hihetetlen balesetről tudósít: „A jámbor Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján: teste gyógyíthatatlan betegségbe esett. ..” Még elviszik csapatai után, akik a nyugati határra indulnak, de a király útközben belehal sérüléseibe. Miként dőlhet össze egy királyi trónszék, a legjobb ácsok kezemunkája? Már akkor sem hitte el mindenki, hogy a végzet szeszélyéből. Némely ispánok merényletről suttogtak . . . Fél évszázaddal később ugyancsak udvari cselszövés vette el Almos herceg szemevilágát. Mint a Képes Krónika beszámol róla, a dömösi monostor felszentelésére Almos herceg meghívja testvérét Kálmánt. (Akit az utókor a Könyves előnévvel ruházott fel.) A király már úgy érkezik a pilisi erdőbe, hogy fivére ellen hangolták. A trónjára törnek? Hát majd ő megelőzi Álmost, saját fészkében számol le vele! A főpapok Almos ártatlanságát hangoztatva még megbékítik. Udvari emberei azonban tovább tüzelik Kálmánt. Almos minden lépését figyelteti. A herceg vadászni megy, sólyma .rácsap egy varjúra. Almos saját kiszolgáltatottságára gondol: „Mi lenne — kérdi —, ha a varjú megesküdne a sólyomnak, nem károg többé, ha elbocsátja?" A sólyom nem ereszti a zsákmányt, — hiába fut ki hazájából Almos, hiába fordul a német császárhoz, Kálmán elfogatja, s iszonyú ítéletet hoz. Vakítsák meg Álmost, fiával, Bélával együtt, s hogy útódja ne legyen tegyék magtalanná is a gyermeket. Kálmán még ezek után sem biztos a dolgában. A dömösi prépostság oltalmában élő Álmos után bérgyilkost küldött. A monostor papjai azonban kivonták kardjukat, s megvédték a vak herceget. Benedek, a király embere, 14
