Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 4. szám
tevékenység, csökkent az üzemi balesetek száma. Az elért eredmények tehát biztatóak és további erőfeszítésekkel, szociálpolitikai intézkedésekkel még tovább javíthatók. Elmondhatjuk, hogy a vízgazdálkodásban a munkaügyi politika eddig is elősegítette az ágazat egészének és ezen belül egyes szervezeteinek eredményes gazdálkodását. A fentiekben jelzett néhány időszerű részkérdés, feladat jelzése arra utal, hogy a napi tennivalók mellett a jövőben is tervszerű munkaügyi tevékenységre van szükség az irányítás szintjén és a vállalatoknál, szervezeteknél egyaránt. Ez olyan feladat, mely végső soron szorosan kapcsolódik — az ágazaton túlmenően is — a társadalmi fejlődéshez, és hozzájárul gazdaságpolitikai céljaink megvalósításához. dr. Baksa István MÉG EGYSZER: Egy évezred—„Dz aszályok és árvizek szélsőségei között...” I. ELŐZETES (kivonat, összefoglalás — és következtetések ...) A tanulmány a rríagyar vízügyek rövid történetét „munkahipotézisekben” összegezi — három részben: 1. Az ősi (népi) vízhasználatoktól (10— 18. sz.) 2. a 18. sz.-ban kialakult mérnöki vízépítésen (a „rendszeres szabályozásokon”) keresztül (18—19. sz.) 3. a legújabb kor („szocialista”) vízgazdálkodásáig (20. sz.). Adatokat közöl az ősi vízhasználatok feledésbe merült középkori múltjáról és a finn-ugor őstörténet adalékaiban keresi ennek kapcsolatait a régmúlt idők előzményeivel. Követi a magyarság útját: az ÉK-Uráltól a Kárpát-medencéig. Vázolja a honfoglalás és letelepedés vízügyi vonatkozásait: a Középkor gazdálkodása a Kárpát-medence (vízrajzi) adottságaihoz való alkalmazkodás rendszereként alakult ki (= Az ártéri gazdálkodás rendszere megfelel a rét / legelő — víz ökoszisztémának . ..) — A kora Középkort a természetes halasok használata (= holtág-hasznosítás), második felét a mesterséges halasok (komplex víztározók) építése jellemzi. (Pl. a tatai öreg-tó). Építésük a török hódoltság idején egyre feljebb szorult a peremvidékekre, míg az egész kor különösen a gazdasági élet terén okozott törést történeti fejlődésünkben. Ekkor kezdődött az ország teljes kifosztása, természeti kincseink tönkretétele — az erdőtakaró visszaszorításával, a talajerő pótlását és a felszín védelmét kevéssé biztosító kultúrák (növény- és állat-fajták) terjesztésével is. (Kukorica = törökbúza, kecske- és birkatartás, túl-legeltetés stb.). Az ősi ártéri gazdálkodás visszaszorítását segítették a 18. sz. telepítései is, amelyek más területek hagyományos gazdálkodását (eszközeit és módszereit) hozták. Ilyen szerepet játszott a NY-on kialakult mérnöki tudományok terjedés* is (a felsőoktatás és a központi műszaki igazgatás kiépülése révén . . .) A folyamat természetföldrajzi alapjait a természeti és települési viszonyok változása adta: a sűrűbben népesült területek egyre kevésbé alkalmazkodhattak az aszályok és árvizek (végletessé váló) szélsőségeihez (Új árvízi maximum 1755-ben, aszály 1794/95-ben). Az elhaló régi gazdálkodás egyre szűkebb területekre (néprajzi rezervátumokba) szorult: a vízi élet (halászat, hajózás) nyomai egyes folyók mentén (Alsó-Tiszavidék, Sárköz) a rideg állattartásé a Kunságban és a Hortobágyon maradtak fenn. — (A tanulmány jelen első része az eseményeket a kor- és rendszer-váltást jelentő 18. sz-ig követi ...) A történelem régi adatait a történeti földrajz és a hidrogeológia újabb felismerései teszik egyértelművé. A magyarság etnikai kialakulását (a finn-ugor őstörténetet) sok tekintetben még homály fedi, de elég jól ismerjük gazdasági műveltsége számos (olykor rendhagyó együttállásé) elemét, s mindez érthetővé teszi: miért foglalták el a (nekik megfelelő) Kárpát-medence 10. sz-i történelmi vákuumát és beolvasztva a rokon népek itt talált elemeit — új hazát alapítottak . . . Az obi-ugorok tómelléki halász-vadász kultúrájának kapcsolatai a középkori magyar ártéri gazdálkodás rekesztő halászatával különösen szembeötlőek. A Kárpátokon-túli gazdasági alkalmazkodás rendszere a 10. sz. erősödő aszályos periódusa (a Közép-ázsiai aszály centrum váratlan kiterjedése) miatt vált tarthatatlanná. Őseink új hazájukba az aszály elől költöztek: ezért vált számunkra „oázissá” a mások által elkerült, lakatlan „senki-földje”: az Alföldi medence süllyedékének elégtelenül feltöltött vízi-világa, az árterületek-mocsarak birodalma (ahol főleg az avar birodalom fennmaradt nép-töredékei húzódtak meg . . .) Középkori gazdasági életünk két (finn-ugor és török) komponensre visszavezethető kettősségét a 20. sz-i történetkutatás (Pesti Frigyes) és a történeti néprajz (Herman Ottó) már feltárta és felismeréseik mindezideig nem érvényesültek kellőképpen a múltunkról kialakított képben ... Vízügyeink korábbi története (kellő információk hiányában) a Középkorban sokáig az árvédelem kezdeteit kereste és nem gondolta, hogy a vízhasználatok ezeket megelőzhették (bár a gazdaság- és jogtörténetünk forrásai erről bőven szóltak). A 18. sz.-i katonai majd kormányhatóságok által behívott nyugati mérnökök a vizek korlátozandó (malarias) világában valami elmaradottság jelét látták és nem sejtették, hogy ez már egy korábbi gazdasági tevékenyság tárgya volt. Évszázadokig ez képezte az ország gazdaságának és honvédelmének is az alapját. (A határok védelme a vízivárak rendszerére épült és még a 18. sz. exportját biztosító rideg-marhatartás takarmányozásának is ez volt a bázisa, sőt („hizlalóival”) még a balkáni eredetű tranzit-kereskedelmet is segítette . . .) A kor, az egész 18/19. sz. technikára koncentráló természetszemlélete, keveset tudott a természeti környezet változásairól és a növényakaró változásának hatásáról a hidrológiai körfolyamatra, így valószínűtlennek hatott az ország egykor bő vízhálózatának korábban kiegyenlítettebb vízjárása is. A vízügyek fejlődésének újabb megismerése tette lehetővé, hogy a kutatás — egy új rendszer-szemlélet jegyében — a valóság tágabb összefüggéseit egyre mélyebben tárja fel és így jobban megközelíthesse a történelem mozgásának valóságát. Ennek során vált felismerhetővé, hogy a 15—16. sz.-tól kezdve egy újabb (és a millenium tájához hasonló) aszályos periódus kibontakozásának lehetünk tanúi. Ennek már első jelei is láthatóan segítették a török előnyomulását, noha ezt a kortárs Európa nemigen vehette észre .. . A török hódoltság — az ország három részre szakadásának — korábban az elnéptelenedő Alföldön még élt az ősi vízi-világ és alkalmazkodási rendszere, ami biztosította a honvédelem anyagi alapjait is. Nemcsak a határok védelmét szolgáló vízivárak rendszerével ennek csődje éppen ekkor kezdet világossá válni — de a hadsereg felállítását is (a marha-exporttal) ez tette lehetővé és a pásztorokból-marhahajtókból (hajdúkból-kurucokból), halászokból-hajósokból kerültek ki a hadsereg legharcedzettebb elemei is. A fenti megismerési folyamat során merül fel, hogy az infrastruktúrát teremtő és a vízivilágot eltüntető rendszeres szabályozások munkáját (a lassú klímaváltozás mellett) az Alföldi Medence táblájának (a Buda—Balatoni törésvonaltól D-re eső területek) felemelkedése is segítette . . . A rendszeres szabályozások megkezdésével (és éppen ezek érdekében) alakult ki — középkori alapokon — a korszerű központi vízügyi igazgatás és a vízimérnök-képzést szolgáló magyar műszaki felsőoktatás is. A vízügyek fejlődésének feltárásával egész múltunk megértése válik teljesebbé: mélyebbé és tágabb perspektívájává, miközben sok eddig homályban maradt fejlődési szakasz pontosabb megértése is lehetővé válik. Mindennek gyakorlati jelentősége, hogy napjaink világélelmezési problémái növekvő hangsúlyt adnak a tervezés, a tervszerű gazdasági-műszaki fejlesztés kérdéseinek: ennek színvonala pedig az extrapoláció (= tervezés) alapjául szolgáló információk számszerű gazdagságától és pontosságától függ ... P. Károlyi Zsigmond 26
