Magyar Vízgazdálkodás, 1984 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1984 / 4. szám
A VÍZ AJÁNDÉKA Utazás a nádi világban (1.) Olvad. Március költözött a februárba, a csizmatalp fekete pecséteket hagy a hóban, nincs tapadása. Lenn, a gát belső oldalán három férfi hajladozik, ki így, ki úgy: lomhán dőlve, görbülten rogy le a földig, mintha el akarnák vontatni a folyót. A hátsó a feje fölé emel (vagy a hátára vesz) egy fekete, sötét, szétnyílt zsákhoz hasonló tömeget; lassan, óvatosan megindul a gáttetöre, mintha drága terhet vinne, nem mondanám, hogy könnyedséggel . . . A ködöt szétüti a szél, néhány száz méterre kitisztul, a víz közepén jégnyelv lökdösődik. Megbotlok. Zizeg, peng lábam alatt a tavalyi rozsdás fű. Akár a húr. Hoszszú vezeték csavarog, tekereg, közönséges drót, nem kábel. Nádvágóké. Erről szabhatják le a kötőléket, Így a praktikusabb. A huzalt megrántják, s azt fut, akár egy kilométerről is, kéz alá. A kanyar tízkévés sárga nádhalmokkal végigfektetve, beborítva a tél munkásai által. Az egyik (épp a legcsöndesebb) később rámzördít, ha lehet, „hanyagolnám” el a nevét és a folyóét se írjam ki, mert súlyos a tőár, s nehogy idecsalogassak másokat, akik csak azt lesik, hol állhatnának bele a máséba. Préda a nád és a „legalja" emberektől minden kitelik. (A tőár a levágható nád értékének a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság által fölbecsült hányada.) Kezet adok. Az inkognito szent, de az a tenyér, az övé, akár a hasított deszka, alig érezhet vele. Aztán ráül egy féligkész kévére, amely hidat alkot rézsűvel. Zászlós, bojtos vége felől a kéve a rézsűre támaszkodik. A súly alatt nem törik le, még csak meg se reccsen. A szálak csupán feszülnek. Idevaló mondás: „Egységben az erő.” De hogy ők milyen egységben izzadnak? Majd megtudom. TÁLÁN A NAPSZÁM MEGVAN — Ideadná a kaszát? — Ott van, a lábánál. — Amíg elszívja a Munkást. . . — Jó, csak kanyarítson vele! A rövid nyelű vágószerszám fekete pengéjű, a nád, a sás „vére” edzette. A viharvert bujdosónak inkább beillő szerződéses és titkolózó nádarató úgy tesz, mintha ügyet se vetne rám, „hadd ténferegjék” — gondolja. — Ez a kasza tép — kritizálom meg akaratlanul is a pengét, pedig hoszszú házasságban élhetett egykor a fenőkővel, vékony, megkopott, nyirbál. Osztrák vagy német acél volt és az még ma is, ott áll rajta a gyártócég neve. A kifogás bosszantja a szusszanó, fáradt férfit, a nádaratót. — Vonult a nád — köhinti rekedten, eréllyel, hogy az én válogatásom okát abban keressem, ami. — Tegnap ráesett a hó, no meg, aki nem csinálta, annak nem megy — de ezt minden él nélkül mondja, még csak nem is mérges komolysággal. Elszöszmötölök még, szöszmötölök, mert nem érzem, hogy gyors csapásokkal és nem tengeriszárvágó húzásokkal szabad dolgozni. Ő mindjárt meg is mutatja, hogyan kell a vonult (tehát a puha) szárral bánni. — A gyökerét nem, nem szakítjuk fel — tart még az oktatásból. — Gyökeres szál nem kerülhet még az ,,ágy"-ba se. — Az ágy nem más, mint szekérnyi, egyvégtére összehordott lekaszabolt anyag. (Akkor még az, szemestül, levelestül.) — Szedjem meg? — Esőköpenyes öreg dől az „ágynak.” A szedés húzogatást jelent, a java nád kiválogatását. Nagyon egyszerűen, ezt hívják kihúzottnak, de azt is mondják rá, exportra megy. Ennek már ára van. — Mennyit ér? — Kévéje ötvenöt forintot a nádgazdaságoknak, mert ez az, amiből mindig kevés van. A telepeken meg annyi kéz sohase lesz, hogy ott „húzássá ki” mindet. — Meg aztán ez szép is, szinte hántolt . . . — Hát, ha az nem is, de az ilyen az átvehető — bólint meg egy kétméteres szálat a harmadik ember, aki háromszáz forintos napszámért van felfogadva. Ereje teljében levő nyugdíjas. Azt pedzegeti, állítja, hogy ez, amit most a partszegélyen vágnak (az aratás szót nem használja), „tisztára jó tetőfedni", exportra viszont keveset ád. Talán a napszámot kiállja, a gazdát az emészti, hogy nem többet. S ez fáj neki, hogyne! A napszámos ugyan húz, alig marad le, de nem az övé, amit csinál. Szomorú büntetése, hogy munkásruháját egy hét alatt képes megenni a deres, havas, jégcsapos nád. S azt ki fizeti meg? Úgy járnak haza, ide hét kilométerre a faluba, mint a koldus, dupla rongyokban, de hát itt még a divatjamúlt gönc is flancolás. így van az, ha valaki nem dolgozó, hanem saját maga az „iparos” a „nádszakmányban". Ha örökre kifázik, táppénzt vajon ki fizet? Senki. Még tán a családi pótlék se jár utána. EZ IS, AZ IS EMÉSZTI MAGÄT Akár a bölcső, a kanyaron belül, úgy véd a gát. Magas, erős vár, alul a torsmezőben kicsinek érzi magát az ember — és békésnek. Talpa alatt a lassú folyás ... A bérlő fekete szemén azonban villogás szikrái ütnek át. Hirtelen megváltozik. Vajon csak az ártatlan kérdésen dühödik fel kőarcú indiánként, mint amikor a gonosz, fehér ember — a filmekben — gúnyolódik. — Miért nem rakjuk kúpba? — ismétli meg. Miért, miért? Ránézésből megmondaná, hány kévéből van összeállítva? Mi halhéjba pakoljuk, de hisz látszik, a kévék egymást félig fedik. A talpuk véggel, külön-külön kimutatja magát. Ebből megolvashatja bárki. A halhéjban eggyel se lehet kevesebb. Érthető! Az ősi összerakást nem a szépérzék találta ki. Egyszerű az ok. Senki ne csapja be a másikat, legalábbis a parton, még mielőtt elkelt volna a nád. Aki mint tőkepénzes vágatta, végighaladt a glédák előtt, gyorsan számolhatott, különösen, ha tízes volt a kéveszorzó. (Csak idevetőleg! A halhéj a képi és népi szólelemények közül a legláttatóbbak sorában maradt fenn — a pikkelyek alá- és összebújásából származik.) De érdekli-e azt, aki kínlódik vele? Sok méreg gyűlt össze a viharkabátos öregben is. Neheztel. Az időre, mert ebben a nyavalyás, lágy télben, hogy is fagyott volna be „rámehetősen" a folyó. És a levél még januárban is hullott. Bezzeg a jég tükrén az az ördöngös házi gépkasza valóságos borotva. A sima víz felől lenyírja az a nád dőltjét is, csak kötözni kell utána. A gumicsizma sem locsogott volna annyit, no arra ilyenkor rá se hederítenek, kicsavarják a kapcát, majd megszárad a lábon, s gyerünk tovább! Az öreget ma délelőtt a harag élteti. Haragszik a világra, mert gazember a világ. Sejtik, hogy ki, de csak sejtik, arrébb, jóval arrébb csúnyán megkurtították az „árendás" bérletet. Hát most álljanak ki ebből a szakaszból? Tolvajt kiáltozzanak odáig rohanva? Még ha a Volga megvolna! Meg is van az, csak a főtengelyt már két hónapja köszörülik valahol, azt se tudja, hol. A láb erejét kiszívja a sárdagasztás, mert már az is munka, ha kibicikliznek. És itt a Féltősi híd felett se azért gyürköztek neki, mert végigviszik a tarlót. A, dehogy! Kikapják innen a javát, de úgy, hogy ordítson: foglalt, a miénk! Neki, aki erre az életre szegődött, a nomádszabadságért fizetnie kell! S az is lehet, hogy meglakol, noha az akalmi munka nem bűn. A DRÓTOT, MINT A CÉRNÁT... Roppan a kéve, nyög, a nád főbérlője ítéletet hajt végre, ránt egyet a vasbilincsen. A vasnyakló a körméretet szavatolja — ha jól látom. A feketére cserzett, szíjas, inas fiút megöregíti a munkadüh. — Én még nádat nem utáltam meg így — állít arrébb az „ágy"-tól, hogy új és új köteget húzzon. — Még az, hogy idegei a bele-belefurkálás, de akárhány kilométer is ez a loboncos szegély, kiskaszára gyatra. _ ?? — A „sűrűje” is szaporátlan, ődöngök benne és közben az enyém. Tavaly 20
