Magyar Vízgazdálkodás, 1983 (23. évfolyam, 1-8. szám)
1983 / 2. szám
A SZENNYVÍZÖNTÖZÉS REFLEXIÓK EGY VITACIKKRE A lap 1982. 6. számában a szennyvizek mezőgazdasági elhelyezését jogi aspektusból elemző vitacikk látott napviágot. Az áttekintés időszerűségét a jogalkalmazó számára e szennyvízelhelyezési mód szakirodalmi és a gyakorlat által közvetített társadalmi elismerése közötti feszültség jelzi. Ezen belül is elsősorban az elemzés tárgyát képező életviszony egyes vízügyi igazgatóságok hatósági praxisában észlelt inadekvát tükröződése, amely maga is egyik összetevője a szennyvízöntözéssel szembeni idegenkedésnek. Területi szerveink ott ugyanis, ahol ennek természeti, műszaki feltétélei kialakíthatók, helyeselhetően kedzeményezik és erőteljesen támogatják a szennyvíz mezőgazdasági elhelyezését célzó megoldásokat. Ugyanakkor e törekvések nem megfelelő hatósági eszközökkel történő realizálása, a szennyvízfogadás kierőszakolásában való megnyilvánulása nem csupán törvényességi aggályokat ébresztett, hanem vízgazdálkodási szempontból is kifejezetten káros és utólag csak kellemetlen beavatkozásokkal rendezhető helyzetet idézett elő. Tapasztalataink szerint az említett jogalkalmazói szemléletmód a vízjogi engedélyt kötelezésként is felfogó nézetekben gyökerezik. A kérdéskör újragondolásakor mi is a szennyvízelhelyezés tárgyi jelenségébő indulunk ki, s csak ehhez kapcsolódva fordítjuk figyelmünket az adott életviszony szabályozását szolgáló jogi eszköztár ama részeire, melyeket hatósági szerveink a vízgazdálkodási érdekek szolgálata céljából igénybe vehetnek. A felhasznált víz természetbe való visszavezetésének a vízgazdálkodás érdekkörébe tartozó folyamata a víz felhasználás utáni megjelenésével kezdődik, s a természetben történő elhelyezéssel zárul le. E folyamat külső hatását tekintve akkor zavartalan, ha a visszavezetés rendezett, s a visszavezetett víz minőségénél fogva sem jelent veszélyt a társadalomra. Vagyis sem az emberi életet, sem az emberi munka, sem pedig a természeti környezet emberi életfeltételek szempontjából releváns értékeit nem károsítja. E zavartalanság azonban csak különböző irányú — a jelzett vízgazdálkodási folyamat kezdő- és végpontja közé ékelődő — beavatkozások útján érhető el. Azaz, a vizsgált vízgazdálkodási folyamat a keletkező szennyvíz összegyűjtését, elvezetését, tárolását, különböző fokozatú tisztítását és elhelyezését stb. szolgáló mozzanatokból tevődik össze, s a fenti funkciókat ellátó műszaki létesítmények egyszerűbb-bonyolultabb rendszerén keresztül realizálódik. E műszaki létesítmények megvalósítása, fenntartása és üzemeltetésének kötelezettsége azokat az üzemeket terheli, amelyek működése során káros szennyvíz keletkezik. A szennyvíztisztítás és ártalommentes elhelyezés érdekeltje tehát a ,,szennyvíztermelő" üzem. Az érdekelt személyének magas szintű jogszabályban történt meghatározása azért lényeges, mert a vizsgált vízgazdálkodási folyamat jogi, és ezen belül jogalkalmazói eszközökkel való befolyásolása csakis az érdekelt személyének közvetítésével lehetséges. Ezért a konkrét jogi hatás kiváltására irányuló hatósági cselekvés célpontjában mindig az érdekelt személye áll. Akár valamely tényhelyzet jogi elismeréséről, akár egy cselekvés kikényszerítéséről, vagy valamely felelősségi forma érvényesítéséről van szó. Az érdekeltnek a szennyvíz tisztítására és ártalommentes elhelyezésére irányuló államigazgatási-jogi kötelezettsége tehát kivétel nélküli, s a vizsgált vízgazdálkodási folyamat egészére nézve fennáll. Ebből eredően az érdekelt államigazgatási jogi felelőssége is átfogja e folyamat egészét. Szükségtelen tehát hangsúlyozni, hogy ez a kötelezettségfelelősség kapcsolat a vizsgált vízgazdálkodási folyamat kezdő- és végpontja közé eső egyes részmozzanatok tekintetében külön-külön is érvényes. Vegyük szemügyre azokat a hatósági eszközket, amelyek alkalmasak, s egyszersmind a törvényes keretek között igénybe is vehetők a jelzett vízgazdálkodási célok szolgálatára. Ha az érdekelt önkéntes akarat elhatározása folytán (pl. technológiai vízigénye kielégítése céljából) vagy jogszabály előírásait önként követve (pl. szennyvizei tisztítása érdekében) vízjogi engedélyezési kötelezettség alá tartozó tevékenységet kiván kifejteni, ehhez meg kell szereznie a vízügyi hatóság engedélyét. A vízjogi engedély nevéből és jogi természetéből fakadóan alapvetően jogosító határozat. Az engedélyezés mellett azonban meghatározza a jogosultság gyakorlásának feltételeit és korlátáit is. Mivel a jogosítvány gyakorlása — vagy nem gyakorlása — vagyis az erről való lemondás joga az érdekelt individuális akaratától feltételezett, ezért e járulékos előírások betartása az érdekeltet értelemszerűen csak e jog gyakorlásának idejére köti. Ezek betartását közvetlenül az engedély alapján végrehajtani nem is Jehet. Jogi hatásuk és szankciórendszerük tehát merőben más, mint a hivatalbóli eljárásokban kiadott kötelezéseké. Ez utóbbiak ugyanis önálló, és az adott káros tényállás fennállása esetén feltétlen — tehát az érdekelt akarat elhatározásától független — hatósági rendelkezések, melyek teljesítése a végrehajtási eljárásban közvetlenül kikényszeríthető. A jogi eszköztár harmadik, pusztán joghátrányt okozó elemeit a teljesség kedvéért megemlítjük ugyan, de az adott téma szempontjából érdektelenek, ezért kifejtésüktől itt eltekintünk. A vitacikk érdeme, hogy a szennyvíz kibocsátását és előtisztítását, valamint a szennyvíz elöntözését vízgazdálkodásiműszaki egységként mutatja be. Mert valójában nem két különböző vízgazdálkodási tevékenységről, hanem egy és ugyanazon vízgazdálkodási folyamat különböző részeiről, egymást követő fázisairól van szó. Eszerint tehát a szennyvíz elöntözése a szennyvíztisztítás és elhelyezés speciális módja, amely mellesleg azzal a különös vonással rendelkezik, hogy a szennyvízben levő víz és a szennyező anyagok egy csoportja a szennyvíztisztítás folyamatában hasznosul, ami kedvező körülmények között jelentősen csökkenti a szennyvíztisztítás és elhelyezés üzemeltetési (de nem feltétlenül a beruházási) költségeit. A vízgazdálkodási folyamat egysége szempontjából ilyenformán közömbös, hogy a szennyvízkibocsátó és a szennyvíz hasznosítását végző személy tipikusan különválik, vagyis hogy az érdekelt a szennyvíztisztítás és elhelyezés utolsó fázisába gazdasági érdekeltsége alapján más személyt is bevon. Vitatni kell azonban — éppen az egységes vízgazdálkodási folyamat alapján — a két alanyú vízjogi kapcsolat létjogosultságát, s ezzel szoros összefüggésben a szennyvíztisztítási és ártalommentes elhelyezési kötelezettség megoszthatóságára és átvállalhatóságára vonatkozó álláspontot. Ha ugyanis egységes vízgazdálkodási folyamattal állunk szemben, melynek zavartalanságát hatályos jogszabályaink szerint a szennyvízkibocsátó személyében meghatározott érdekelt köteles biztosítani, akkor ugyanazon jogszabály értelmében e kötelezettség teljesítésére kötelezéssel csakis ugyanez az érdekelt kényszeríthető. Ennélfogva a tipikusként elfogadott helyzetben a kötelezettség oldaláról a kétalanyú — kettős államigazgatási jogi érdekeltségen nyugvó — kötelezetti pozíció lehetősége kizárt. (Hacsak a szennyvíz nem a kibocsátó és hasznosító közös tevékenysége eredményeként keletkezik, ez a helyzet azonban szabályozási szempontból ugyanúgy atipikus, mint a szennyvíztermelő és hasznosító személyek egybeesése.) Ezek után okkal merül fel a kérdés, hogy ugyanazon szennyvíztisztítási és elhelyezési tevékenység kötelezettje, s e folyamat egyes összetevőinek vízjogi engedélyese lehet-e más-más személy? Nemleges válaszunk helyességéről az olvasó könnyen megbizonyosodhat, ha a már felvázolt hatósági eszközök ismeretében felméri, hogy mit tehet a vízügyi hatóság a tisztítatlan és elhelyezetlen szennyvíz ártalmainak elhárítására, ha a szennyvíz mezőgazdasági hasznosítója gazdasági érdekmúlás folytán fel kíván hagyni az öntözéssel, s az érintett mezőgazdasági területet a jövőben másként kívánja hasz19
